A háború létállapotként jelenik meg Jászberényi Sándor szépirodalmi műveiben. Azokban is, amelyek a frontvonalban vagy egy fegyveres konfliktussal terhelt térségben játszódnak, és azokban is, amelyek a pusztításoktól távolinak tűnő régióban zajlanak, hiszen a haditudósító óhatatlanul a béke világába is magával viszi a háború borzalmait, szerzőnk visszatérő hőse (egyben alteregója), Marosi Dániel pedig éppen az: a közel-keleti és az ukrajnai hadszíntereket megjárt haditudósító. Akárcsak Jászberényi Sándor, akinek a prózája ebből kifolyólag a háborús övezeteket megjárt újságíró belső világának kendőzetlen lenyomatát képezi.
Nincs ez másképp a Mindenki másképp gyászol című kötet esetében sem, amelyben az író korábbi műveihez hasonlóan a háború és a béke borzalmai váltakoznak egymással. A központi hős ezúttal is Marosi Dániel – „az a csávó, aki végigfotózza, ahogyan elvérzel előtte, és közben arra gondol, hogy ennie kellene valamit”, merthogy a problémái „mindig praktikus problémák, sosem morálisak” –, aki az ukrajnai pokolból hazatérvén poszttraumás stressz szindrómája (PTSD) miatt önkéntes alapon bevonul egy pszichiátriai betegekkel foglalkozó szanatóriumba.
A jelenségről a következőt vallja: „A szégyen Magyarországon jelentkezett. Eleinte azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Hetekig tartott, és nem akart elmúlni az idegesség. Aztán jöttek a rohamok. Az irracionális pánik.” Később így fogalmaz: „A félelemmel kezdődik. A fejedből indul, és egyre mélyebbre mászik a szöveteidbe. Átitatja a szívedet, a májadat. Minden sejted üvölteni kezdi, hogy »menekülj!«. Rettegsz, és semmit sem tehetsz ellene. A tested nem kíváncsi a racionális magyarázataidra, te pedig kétségbeesetten próbálsz ellentartani neki a boltban, a kocsmában, hazafelé menet.”
Ez a vonulat képezi a kötet kurzívval szedett részeit. A többi fejezetben – szabályos novellában – többnyire a főhőssel, egyes társaival és a vele kapcsolatba kerülő személyekkel megesett ukrajnai történések elevenednek meg a háború 2014-es első szakaszától kezdődően. Az adott térségben végbemenő változásokról egy helyen a következő olvasható: „Ukrajnában éppen egy új nemzet született, új mítoszokkal. Az ukránok egy birodalomnak álltak ellen, és a birodalom recsegni kezdett.” Az ukrajnai konfliktuson túl a kötetben hétköznapi események, magánéleti jelenetek és más háborús övezetek is feltűnnek.
Bár korunk regényének nem feltétlen szükséges szerteágazó cselekménnyel és árnyalt karaktermegjelenítéssel rendelkeznie, elegendő, ha van benne egy összekötő szál, ami a formai és tartalmi tekintetben különböző jellegű szövegrészeket egybefogja, a Mindenki másképp gyászol csak idézőjelben tekinthető regénynek. A keretes szerkezetre tett kísérlet ellenére a szanatóriumban játszódó rész nem teremti meg kellő mértékben az ehhez nélkülözhetetlen hátteret, sokkal inkább a mű megkomponáltsága és hangulata képes regényhez szükséges egységességet és kohéziót felmutatni. Ezzel az egyébként másodlagos kérdéssel csupán azért foglalkozom, mert a főcímlapon szerepel a regény műfaji meghatározás, és a kötetből hiányzik a tartalom, holott a kurzívval vett részeket leszámítva mindegyik fejezetnek – novellának – van címe.
A kötet felépítése kapcsán talán a novellákból összeállított regény lenne a legpontosabb meghatározás, a műfaji besorolásnál azonban sokkal fontosabb ezen prózavilág jellegzetességeinek a feltérképezése. Akár a frontvonalba nyújtanak bepillantást, akár a békésnek vélt hétköznapokról szólnak, Jászberényi Sándor történetei mindig az egyénre – az ő félelmeire, aggályaira, vágyaira – összpontosítanak. A haditudósító személyes tapasztalataiból építkező szöveg letisztult, már-már szikáran kopogó mondatokat eredményez. A kiszolgáltatottság részvétlen ábrázolására törekvő, jól felépített, tömören fogalmazó, sodró párbeszédekkel operáló, drámai hatást keltő próza, a maga látszólagos eszköztelenségében, képes közel hozni és átérezhetővé tenni a háborús borzalmakat, s ezáltal kizökkenteni komfortzónájából az olvasót.
A kötetben szereplő történeteket az általános pusztulás érzékeltetése, a jövőjét vesztett világ állapotának leleplezése fűzi össze. Ebben természetesen a háborús borzalmak ecsetelése jár az élen, de nem sok reményt mutat fel sem az „eltörött egyéniségekkel” teli szanatórium zárt környezete, sem a lehetőségek paradicsoma álarcában tetszelgő külvilág, amikor felfedi előttünk valódi arcát. A kötet közel hozza hozzánk a tüzérségi tűz borzalmait; az itt megjelenő angyal érintése mindig halált jelent; megismerjük a harctérről némaként hazatérő katona történetét, akinek a kezelésébe végül a testvére őrül bele; megtudjuk, miért fontos, és miért nehéz a harctéren elesettek azonosítása; a folyton a feleségéről mesélő katonáról bordélylátogatás alatt derül ki, hogy összes családtagja már az első rakétabecsapódások idején odaveszett; együtt izgulunk a teje apadt anyával, aki heves bombázások közepette igyekszik tejport biztosítani csecsemőjének; szurkolunk a börtönviselt fiatalembernek, hogy új életet kezdjen, bár sejtjük, hogy a részvétlen világ nem nyújt neki új esélyt; az elismert pszichiáter is csak orgiák szervezésével képes elviselni hivatásának hiábavalóságát…
A központi hős tisztában van vele, hogy önmaga elől nincs menekvés. Tudja, hogy bármennyire is igyekezzen, „[s]enki sem jut haza egy háborúból”, mivel sohasem „azok jönnek vissza, akik elmentek”. A civil élet úgynevezett normális kerékvágásába történő visszatérés lehetetlenségét a pszichiátrián töltött időszak szemléltetése érzékelteti a leginkább. Az „eltörötteknek” nevezett poszttraumás stressz szindrómában szenvedők napközben „a fény, a sorstársak és persze az orvosok segítségével mederben tudják tartani a sötétséget a lelkükben”, az ő ősellenségük az éjszaka, amikor a tudat „leereszti a pajzsát, a sötétség előtör”, és támadásba lendülnek a lidércek.
Jászberényi Sándor hősei kivétel nélkül jövő nélküli szerzetek, akik hol elveszetten, hol céltalanul bolyonganak az önmagából kifordult világban, amelyből kivesztek az irányadó értékek, helyükre pedig a zsigeri túlélési ösztön lépett. A szerző mellőzi a politikai frázisokat, fittyet hány a politikailag korrekt nyelvhasználatra, és a moralizálás is távol áll tőle. Hősei esendő hús-vér emberek, akik legtöbbször a puszta fennmaradásért küzdenek. A Mindenki másképp gyászol mély humanizmusa abban rejlik, hogy mindenféle heroizmust mellőzve, szenvtelenül képes megszólalni a háború valódi természetéről, arról a létállapotról, amikor ember embernek (újra) farkasává válik.
Nyitókép: Kalligram, Budapest, 2023, 256 oldal
