A történelmi jelentőségű eseménytől a munkajellegű megbeszélésig terjed a szerdai Jahjaga–Nikolić-találkozó minősítése. Nincs ebben semmi meglepő, mint ahogy abban sem, hogy míg Prishtinában két szuverén állam első emberének hivatalos tárgyalásaként írják le a hónapok óta tervezett találkozót, addig Belgrád igyekszik a megkezdett dialógus részeként kezelni az esetet, amely – természetesen – alkotmányunk keretei között történt, szó sincs tehát Koszovó közvetett elismeréséről.
Hogy egy régi szlogent parafrazeáljunk: ez a „műsor” nem jött volna létre, ha nincs az EU (és az USA). Ha nincs külső nyomásgyakorlás, pusztán a jószomszédi viszonyok ápolása vagy a regionális együttműködés fontossága végett, szerb és koszovói albán vezető még jó ideig nem ült volna le ugyanahhoz az asztalhoz. Különösen beszélgetni nem. Most ez mégis megtörtént: beszélgettek. Hogy miről, az egyáltalán nem fontos. Nem azért hozták össze a két elnököt Brüsszelben, hogy „konstruktív beszélgetést folytassanak”, hogy megoldásokat csikarjanak ki belőlük, hanem azért, hogy ezt is ki lehessen pipálni. Megpróbálhatja Szerbia bagatellizálni a dolgot, mégis mindenki tisztában van azzal, hogy ez a szimbolikus aktus nagyon is fontos mérföldkő volt a normalizálódás útján.
Kétségkívül Nikolićnak jobban össze kellett szorítania a fogát és nagyobb békát volt kénytelen lenyelni, mint a fiatal koszovói elnök asszony, de azért Atifete Jahjagának sem lehetett mindegy, hiszen Koszovóban is vannak Koshtunicák, akik minden, a józan megfontolásból a kompromisszum irányába megtett lépésnél árulást kiáltanak, és mindig akadnak olyanok is, akik elvakultságukban képesek akár erőszakhoz is folyamodni. Jahjaga pedig egy tipikus politikai tabula rasa, akiről két évvel ezelőtt még senki sem hallott – a pletykák szerint még az őt jelölő pártok vezetői sem – ilyenformán pedig sokkal védtelenebb a külső támadásokkal szemben, mint az államfő, aki mögött nemrég még formálisan is egy teljes pártapparátus állt.
Atifete Jahjaga 1975-ben született a koszovói Đakovicában (Gjakovában). Itt járt elemi és középiskolába, mielőtt jogra iratkozott volna. 2000-ben szerzett diplomát a Prishtinai Egyetem Jogtudományi Karán, és azonnal munkát kapott a határrendészet kötelékében. 2006-ban egy évet töltött Nagy-Britanniában, a Leicesteri Egyetemen, ahol rendőri menedzsmentből és büntetőjogból specializált. Később Németországban és az USA-ban (az FBI akadémiáján) részesült szakmai tréningekben.
Tanulmányaival párhuzamosan rendőri karrierje is fölfelé ívelt. Amikor kinevezték a koszovói rendőrség igazgatóhelyettesévé, már vezérőrnagyi rendfokozattal rendelkezett – állítólag egész Délkelet-Európában egyedüli nőként. Elnökké jelölését megelőzően egy rövid ideig ő töltötte be a rendőrség megbízott vezérigazgatójának posztját.
Fölvetődik a kérdés, miként sikerült ilyen rövid idő alatt és ilyen fiatalon ennyire fényes karriert befutnia, majd pártonkívüliként megnyernie Koszovó három legerősebb pártjának támogatását az államfőválasztáson. Biztos válaszok helyett csak találgatások vannak.
Miután befejeződtek a koszovói fegyveres konfliktusok, Jahjaga a nemzetközi erőknek dolgozott fordítóként. Állítólag ekkor figyeltek föl rá magas rangú amerikai tisztségviselők, akik egyengették a karrierjét. Erre utalnak a 2000-es években készült fotók, melyek egyikén Hillary Clintonnal pózol, egy másikon pedig George W. Bush-sal…
Jahjaga hivatali elődje, Behgjet Pacolli nem kevesebbet állít, mint hogy az amerikai nagykövet személyesen adott utasítást a kormánypártok vezetőinek, hogy az akkor 36 éves hölgyet támogassák a képviselőházi szavazásnál, mert ellenkező esetben elveszíthetik a nagy testvér bizalmát. Ment is minden simán: a koszovói parlament 100 képviselőjéből 80-an szavaztak Jahjagára és mindössze tízen az ellenjelöltre. Így lett ez a halk szavú rendőrtiszt a Balkán első női államfője.
Atifete Jahjaga házas és gyermektelen.
