Egyetlen, magára valamit is adó természetes vagy jogi személy sem vonja kétségbe és nem is kommentálja a jogerős bírósági ítéleteket. Örülhet vagy bosszankodhat a döntés kihirdetését követően, de mivel tevőlegesen vagy hallgatólagosan elfogadta hazájának jogrendjét és a jogi mechanizmusok működési rendjét, nem marad számára más hátra, mint hogy két lépést hátráljon és meghajoljon a pártatlan és igazságos Iustitia színe előtt. Végső esetben ugyan „elmehet Strasbourgig”, de még ez is a jogállamiság keretein belül mozgó tettnek minősül.
A kérdés az: el tudjuk-e, el lehet-e fogadni Szerbiát jogállamnak? Lehet-e föltétlenül hinni az igazságszolgáltatás függetlenségében és igazságosságában, ha igazságérzetünket sértő döntésekkel kell szembesülnünk nap mint nap, ha a társadalom minden pórusa átpolitizált, ha maga az államhatalom szegi meg saját alkotmányát és törvényeit mindenféle következmény nélkül?
Ez utóbbi kérdéscsokor kapcsán könnyű volna kivágni a választ az első kérdésre is: nem! Mert, ugye, Szerbiáról beszélünk, amikor azt állítjuk, hogy sérül az igazságérzetünk, a szerbiai társadalom az, amelyik átpolitizált és a szerbiai államhatalom vetemedik saját jogszabályainak áthágására.
Igen, de: vajon elegendő indok-e önnön felelőtlen viselkedésünk igazolására a másik, a többség vagy magának az államnak a felelőtlensége? Kommentálhatjuk-e, kétségbe vonhatjuk-e a legfelsőbb instanciák ítéletét arra hivatkozva, hogy ezt teszik mások is, vagy önnön percepciónkra hagyatkozva, miszerint hazánk Iustitiája igazságtalan?
A Szerbiai Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a bírákról szóló törvény azon szakaszát, amely alapján Nata Mesarovićot 2009-ben kinevezték a Legfelsőbb Semmítőszék elnökévé. Ergo a Legfelsőbb Semmítőszék elnökének kinevezéséről szóló döntés semmis.
Egy jogállamban itt véget is érne a történet. De nem így Szerbiában! Attól kezdve, hogy az alkotmánybíróság politikai nyomásra hozta-e meg döntését és a törvény szóban forgó szakasza alkotmányellenes-e valójában, azon keresztül, hogy Mesarović leváltása egyenesen következik-e az AB döntéséből, egészen odáig, hogy van-e, és ha igen, kinek van joga egyáltalán kezdeményezni a parlament előtt az ország első bírájának leváltását – igencsak széles skálán mozgott egy (normál esetben) megfellebbezhetetlen döntés kritizálása és kommentálása. A csütörtöki képviselőházi ülés – ahol Mesarović asszony sorsáról vitáztak a képviselők – bővelkedett argumentumokban és kontraargumentumokban, így ezzel kapcsolatban nem is szaporítanánk tovább a szót – lapunk hasábjain találnak erre vonatkozóan elégséges információt. Az alant következő életrajz alapján pedig mindenki levonhatja a következtetést, hogy mennyire lehet megalapozott egy esetlegesen politikailag motivált döntés eshetősége. Mi ezúttal nem kommentálunk.
Nata Mesarović 1950-ben született Belgrádban. Szülővárosában szerzett jogi diplomát 1974-ben. Az elkövetkező két évben bírósági gyakornokként és tudományos munkatársként dolgozott a belgrádi Gazdasági Bíróságon, majd 1985-ig városi kihágási bíró volt. 1997-ig a főváros IV. Községi Bíróságának bírája volt, innen a Kerületi Bíróságra vezetett az útja.
2003 áprilisában fontos áttörés történt a karrierjében: kinevezték a Legfelsőbb Bíróság bírájává; a háborús bűntettekkel foglalkozó osztályra került, de ezt követően szinte azonnal a Különleges Bíróság Tanácsában találta magát, amely a Đinđić-gyilkosság ügyében ítélkezett. Az ítélethirdetést megelőzően Marko Kljajević, a tanács elnöke lemondott, így Mesarović asszony került a helyére. Ő volt az tehát, aki az ügyet lezárta és kimondta a legsúlyosabb ítéleteket.
Még mielőtt kinevezték volna a Legfelsőbb Semmítőszék elnökévé, a Legfelsőbb Bíróság megbízott elnökeként és a Bírósági Felső Tanács elnökeként kulcsszerepet játszott az ország igazságügyi rendszerének reformjában. Ez utóbbi testület döntött a bírák számáról, kinevezéséről és leváltásáról.
Nata Mesarović férjezett. Egy fia van, aki szintén bíró.
