Boldizsár Ildikó mesekutató és meseterapeuta egy rádiós podcastben arról beszélt, hogy véleménye szerint sok társadalmi probléma megoldódna, ha az emberek nem távolodnának el a mesék közvetítette értékrendszertől, hanem visszatérnének hozzá, és megkeresnék a mesékbe rejtett életvezetési mintákat, „kulcsokat”, amelyek egyfajta iránymutatásul szolgálhatnak a mindennapokban.
Megfontolandó felvetés, hiszen biztos vagyok benne, hogy mindazok, akik gyerekként közel kerültek a mesékhez, megismertek belőlük olyan alapigazságokat, amelyek napjainkban is érvényesek. Sokszor talán ösztönszerűen élünk velük, hiszen ott lapulnak a tudatunk mélyén, és aktiválódnak, amikor szükségünk van rájuk. Sajátos élethelyzetben például, amikor nincs alkalom, vagy nincs mód mástól segítséget kérnünk, bátran fordulhatunk ezekhez a belső, rejtett kapaszkodókhoz, hátha utat mutatnak.
Jómagam gyerekként elsősorban a népmesékből merítettem efféle alapigazságokat, s nem is csak a magyar mesehagyományból, hanem a környező népek meséiből, sőt a keleti, az afrikai és indián mesékből is, amelyek tele vannak egzotikummal és spiritualitással. Esetenként sajátos világképet és sajátos világszemléletet mutatnak be, a bennük rejlő kincs, a „mesemag” azonban univerzális, és egy más kultúrából származónak is értelmezhető.
Felnőttként is szívesen nyúlok vissza hozzájuk, hiszen időnként jóleső érzés leemelni a polcról egy-egy mesekönyvet – izgalmas átlépni egy olyan univerzumba, amely egységes és teljes, bonyolultságában is kiismerhető és otthonos, a saját törvényszerűségei szerint működik, és amelyben a fantázia szabadon szárnyalhat, a csoda pedig bárkivel, bármikor megeshet. Néha kapásból választok a polcomról mesekönyvet, máskor célzatosan, hiszen az ösztönök és az olvasásélmények is vezényelnek, mintha sugallanák, hogy adott esetben mely könyvre, mely mesére lehet szükségem.
(Illusztráció – Pixabay.com)
A közelmúltban ilyen megérzésre vettem kézbe a Móra Ferenc Könyvkiadó Második meséskönyvem című kötetét, abban is Miloš Macourek Jakub és a kétszáz nagypapa című meséjét, Bojtár Endre fordításában. Ez egy meghökkentő és némileg bizarr történet, amelyet gyerekként nem tudtam befogadni, a benne lévő csodás elemre viszont évtizedek óta emlékszem. A történet egy Jakub nevű kisfiúról szól, akit a nagyapja nevel. A nagyapának sajnos nincs ideje az unokájára, hiszen a káposztaföldjén rengeteg a munka, és a pákosztos lepkéket is kergetnie kell, nehogy azok megdézsmálják a termést.
A kisfiú unalmában és magányában egy nap különös dolgot cselekszik – mivel a nagyapjától azt hallotta, hogy a kertjükben lévő talajba még ha lábasokat vetne, azok is kinőnének, tesz hát egy kísérletet: elülteti nagyapja szalmakalapját. Mivel a rendszeres öntözésnek hála a kalap valóban kikel és a bokor bőséges termést is hoz, a kisfiú felbátorodik, s egy alkalmas pillanatban „elülteti” szunyókáló nagyapját is a kertben. Szorgalmasan öntözi az artézi kútról, így néhány nap múlva hatalmas bokor bújik elő az ágyásban, tele kis nagyapával. Eleinte egészen zöldek még, de gyorsan nőnek és érnek, s mire szép piros lesz az arcuk, Jakub leszüretelheti őket. Lehetnek vagy kétszázan, s egyszerre méltatlankodnak Jakub bolondos tette miatt, azonban a kisfiú rendet tesz a hangzavarban: felosztja néhány nagyapja között a kerti- és a házimunkát, a többieket pedig arra kéri, hogy játszanak vele. Ettől fogva békesség van a családban, hiszen a munka pikkpakk elkészül, így van idejük egymásra, mesére és játékra is.
Immár felnőttként újra olvasva a történetet meglepődtem rajta, mennyi mindenre hívja fel a figyelmet, s hogy minden korosztály egyaránt megtalálhatja magát benne. Elgondolkodtat például a család mibenlétéről, az egymásra figyelés és az egymásról való gondoskodás fontosságáról, az életünkben lévő prioritásokról, a kimondott szavak erejéről. Arról, hogy a magány és az elhagyatottság miféle lépésekre késztethet, s hogy a cél szentesíti-e az eszközt. Aztán eltöprengtet a hit erejéről, arról is, hogy beengedjük-e a csodát az életünkbe, s talán még az elmúlásról, a halálról és a gyász folyamatáról is, hogy beszélhetünk-e végességről, vagy inkább örök megújulásról, olyan körforgásról, amelynek élet és halál egyaránt része, s hogy az elengedés nemcsak veszteség, hanem valami újnak a kezdete egyben.
Mennyi téma, mennyi súlyos gondolat egy rövidke történetben, ami ámulatba ejtő, mesés és könnyed, mint egy lepketánc. Talán éppen ezen tulajdonságai miatt hat, motoz a bensőnkben és mutatja választható utak és értelmezési lehetőségek sokaságát. Az pedig már a meseolvasón múlik, hogy melyiken indul el, melyikre esik a választása.
