Kislányként a mesék idejét szerettem leginkább. Az esti mesékét, a vasárnapi mesékét, a diótörés vagy egyéb házimunka végzése közben elmesélt mesékét. Mesékre valahogy mindig jutott idő. Az estiek többnyire könyvből olvasva hangzottak el. Az adta legfőbb varázsukat, hogy miközben anya fennhangon olvasott, a szobában egyre csak nőtt a bútorok árnya, és lámpaoltás után is kellemes volt a takaró alatt kucorogni abban az édes bizsergésben, amit a mesebeli élmények váltottak ki. Érdekes volt eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha megelevenednének a tündérmesék csodás hősei, és velük együtt kalandozhatnánk az alsó és felső világokban, a tetejetlen fa derekán közlekedve, és megleshetnénk, hogyan repül a parazsat habzsoló táltos paripa, vagy hogyan eszi a kását ellenségei hasáról az elképzelhetetlen fizimiskájú Hétszűnyű Koponyányi Monyók.
A vasárnapi, közös ebéd közben, vagy valamilyen monoton házimunka végzése közben elhangzott mesék már valószerűbbek voltak. Szerepeltek bennük különös teremtmények, például táltosok és garabonciások, akik valamilyen fölös testrésszel: hat ujjal vagy foggal születtek, járták a vidéket, értettek a növényekhez, beszéltek az állatok nyelvén, vagy ha úgy tartotta kedvük, szelet kavartak és hosszú köpenyük segítségével repültek a széllel. A valószerűségüket az adta, hogy a mesélők (többnyire a szüleim vagy a nagyanyám) úgy mesélték el ezeket a történeteket, hogy megnevezték, mely faluban bukkantak fel e csodalények, ki látta őket. Legtöbb esetben ők maguk voltak a szemtanúk vagy nekik mesélte el az, aki a saját szemével látta. E közvetlenség révén hihetőbbé váltak a történetek, annál is inkább, mert olyan hiedelmek bukkantak fel bennük, amelyek behálózták a mindennapi életet, a jeles napokat is. Hát még, ha a mesék gonosz, vén banyái jelentek meg e történetekben boszorkányok formájában! A boszorkányok ugyanis az élő néphit részei voltak – mindenki által ismert öregasszonyok, akik természetfölötti hatalmukat, alakváltó képességüket a becsületes emberek kárára használták. Ők fárasztották le a lovat, vették el a tehenek hasznát, szemmel vertek és rontást hoztak. Gyerekként borzongva hallgattuk a boszorkányos történeteket, és nagy ívben elkerültük még a házát is azoknak az öregasszonyoknak, akik boszorkány hírében álltak a faluban.
Óriási felfedezés volt számomra, amikor nagyobbacska gyerekként kezembe került az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Az ördögöknek adott lányok című, bátyai népmesegyűjtemény. Fehér Zoltán, aki a gyűjtést végezte, izgalmas utószóban kalauzolja el az olvasókat a begyűjtött mesék jellegzetességei, vándormotívumai kapcsán, így derült ki számomra, hogy az általam ismert és helyinek gondolt történetek az egész magyar, sőt a környező népek folklórkincsében, hitvilágában is szerepelnek, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Az egyes hiedelemalakok például lehetnek hol segítő, hol ártó szándékúak, a boszorkányokról azonban kizárólag negatív vonatkozásban tettek a mesélők említést.
E boszorkányképet árnyalja és talán át is értelmezi az Athenaeum Kiadó gondozásában 2019-ben megjelent Bűbájoskönyv című kiadvány, amelyben a szerző, Kiss Judit Ágnes, egy olyan, negyvenes éveiben járó nőt helyez a középpontba, aki önmagát bűbájosnak, boszorkánynak vallja. Mivel az elbeszélőnek még nincs leánygyermeke, akinek a tudását átadhatná, az olvasóknak meséli el mindazt, ami egy boszorkányt boszorkánnyá tesz. Szó esik itt különböző praktikákról, segítő vagy ártó „varázslatokról”, angyalcsinálásról, oldásról és kötésről, a boszorkányos tevékenységekhez köthető sztereotípiákról, a különböző kultúrák bűbájos-hiedelmeiről. Kiss Judit Ágnes boszorkánya azonban még véletlenül sem a mesék és babonák gonosz teremtménye, hanem ő maga a nagybetűs Nő, aki tisztában van vele, hogy „nincs külön fekete és fehér, hanem a kettő elválaszthatatlan”. „Évezredeken át a boszorkányok őrizték mindazt, amilyen egy nő valójában. Amilyennek lennie kéne. Amilyen volt valaha, amikor a nagy istennők lányai voltunk. A boszorkányok őrizték a tudást, ami megmaradt abból az időből, amikor még senki nem hitte, hogy a nőt a férfi oldalcsontjából teremtették. Amikor még a péniszt nem gondolták magasabb rendűnek a vulvánál. Amikor még nem hitte senki, hogy a nő helye a konyhában van. Az évezredek során a nők elfelejtették istennő ősüket, a Nagy Ősanyát, és vele együtt a szabadságot. Csak mi maradtunk, akik anyáról lányra adtuk tovább az emlékét. Mi, akiket boszorkányoknak neveznek” – olvasható e költői erejű prózában, amelyben elveszett, de nyomokban még megmutatkozó, évezredes tudás bontakozik ki. E tudás a természettel való kapcsolatot és a női értékek megőrzésének fontosságát hangsúlyozza. Egy nő élete a ciklusa miatt is folytonos változás, ráadásul, ahogy változik a világ körülöttünk, urbanizálódunk, egyre inkább eltávolodunk a természettől, egyszersmind eltávolodunk önmagunktól, önmagunk megértésétől is. Kiss Judit Ágnes könyvében a főhős dédanyja szerint a természet tisztelete, a gyógynövények ismerete, a testi és lelki szükségletek kielégítésének tudása mind-mind meg kellene, hogy legyen minden nő „boszorkánykonyhájában” ahhoz, hogy teljes mértékben meg tudja élni nőiségét az élet minden egyes szakaszában. A fiatal nő még szeretné meghódítani, uralni a környezetét, később anyává, teremtővé, családösszetartóvá válik, a „bölcsülő korban lévő” nő pedig már egyre kevesebbet „bűbájoskodik”, hiszen azt vallja: „Ha megöregszel, rájössz, hogy minden jó úgy, ahogy van.” A titok kulcsa a szabad akarat megléte, a természetesség és a szabadság megélése. Általuk könnyebb kiteljesedni – „bűbájossá” válni, és belátni, hogy mindez nem is „boszorkányság”.
