Egy íróismerősöm lelkesen mesélte a közelmúltban, hogy újabb regény megírására készül, mégpedig tollal, papírra, hagyományosan. Elhűlve hallgattam a tervet, hiszen rövidebb verset még csak-csak papírra vet az ember, ha éppen buszon, parkban, vagy egy kávézóban ücsörögve kap ihletet, ahol nincs kéznél laptop, na de egy egész regényt?! Több száz oldalnyi szöveget kézírással? Hiszen abba nehézkes belejavítani, meg úgyis át is kell majd gépelni, akkor meg minek vacakolni – értetlenkedtem, abban viszont egyetértettem vele, hogy annak azért mégiscsak megvan a varázsa, amikor az ember egy darab papír fölé görnyed, és a tolla nyomán kígyózni kezdenek rajta a sorok. Az egyenesek vagy girbegurbák, emelkedők vagy lejtők, gyöngybetűsök, macskakaparások, kuszák vagy áttekinthetők, áthúzások, nyilak, előre és visszautalások, kiemelések, behelyettesítések, meg persze a szöveget kísérő rajzok: az irkafirkák, a pöttöm ábrák, a lapszéli satírozások. Utólag vicces elővenni ezeket a kéziratokat, hiszen minden egyes papír árulkodó. Mesél a lelkiállapotunkról, a mű születésének folyamatáról, a küzdelemről és kudarcról, az újrakezdésekről, a gondolataink áramlásáról…
Napjainkban, amikor az írás már áthelyeződött a számítógép billentyűzetére, ritka esetben maradnak fenn az írók után efféle „kézírásos kincsek”, amelyek néhány évtizede még mindennapinak számítottak. Ráadásul, ha léteznek is ilyenek, nem kerülnek az olvasó elé, hiszen „az olvasó-befogadó számára az irodalmi alkotás archetípusa a nyomtatott változat, amelyben a megírása közben működő érzékelés és képzelőerő alaktalan elevenségéből alig marad valami látható, hiszen azt, jó esetben, magába szívta az elkészült mű”. Aki viszont efféle „titkokra” vágyik, írói kéziratok között kell kutakodnia, ami felérhet egy igazi szellemi kalanddal, különösen akkor, ha a még letisztázatlan, alakuló szövegben, a csavargó, helyüket kereső szavak között, a papírlapok szélein egy-egy rajz is előbukkan. Erre pedig jó esélye van annak, aki megfelelő helyen keresgél, hiszen számos magyar író rajzolt a szöveggel egyenrangúan, vagy a még készülő szöveg mellett bizonytalanul, az önkifejezés egyik formájaként, az alkotási folyamat, a gondolkodás, fogalmazás közben, ihletett gondolat híján, vagy éppen attól vezérelve. A debreceni Déri Múzeum muzeológusai erre, azaz arra vállalkoztak, hogy felkutatják és bemutatják e szépírók vizuális művészetekkel rokon, rejtőzködő, gyűjteményükbe kerülésüket megelőzően többnyire asztalfiókban lapuló rajzait. Hangsúlyozták, hogy elsősorban nem a befejezettnek szánt műalkotások között válogattak, inkább a sebtében felvázolt krokikat, ízesen megrajzolt kávéházi karikatúrákat, lapszéli ábrákat, spontán automatizmussal, tudattalanul firkált alkalmi rajzocskákat gyűjtötték, és létrehozták belőlük a Névelő növények – rajzoló szépírók című kiállítást, majd e magyar szépírók rajzait bemutató tárlat szellemi és vizuális továbbgondolásaként közreadták ennek könyvkatalógusát.
A Névelő növények címet viselő, pazar kiadvány bevezetőjéből megtudható, hogy címét egy Tandori Dezső játékos fantáziája által megalkotott „irodalmi növény” nevéből nyerte, melyet a költő többször csatolt ajándékként barátainak írt leveleihez és jelenített meg önálló alkotásaiban is. A határozott névelő A és Z betűjéből formált levél-növényzet egyszerre szimbolizálja a művészetek közötti átjárhatóság szabadságát és a „nyelvi vizualitás” lehetőségeinek határtalanságát. A kiállítás, illetve a könyvkatalógus készítői ezt azáltal is hangsúlyozták, hogy a kiválogatott rajzok mellé szövegeket is párosítottak az adott alkotótól, ezáltal erősítve fel a vizualitás által megmutatkozó személyiségjegyeket, hiszen miként Karinthy Frigyes fogalmaz Az írók rajzolnak című írásában: „… a ceruza és a toll testvérek, az egyik képpé bontja fel a gondolatot, a másik ábrákból állítja össze megint – az egyik elképzelteti az életet, a másik életet ád a képzeletnek”.
Karinthy ezen írásában egyébként úgy vélekedik a „lapszéli rajzocskákról”, az „értelmetlen ákombákomokról”, a „szeszélyes ábrákról”, amiket az író gondolkodás, fogalmazás közben firkál a lapra, hogy bár többnyire formátlan és értelmetlen vonalhalmazok – de bizonyos következetesség figyelhető meg bennük, nagyon mulatságosak és jellemzők az íróra. Karinthy ráadásként frappáns tipizálást készített, megkülönböztetve az egyszerű satírozókat, a lapszélre arabeszkeket csipkézőket, az egy bizonyos tárgyhoz vagy formához makacsul ragaszkodókat, az ugyanazon idomot variálókat, a számokat-betűket kacskaringózókat valamint a barokkos díszítőket, s úgy vélte, ezen jelképes ábrák elárulják „öntudatlan énünk hajlandóságának állandó pogány színezetét”. Szerinte, aki akarja, következtetést vonhat le belőlük.
Ezzel a gondolattal immár az olvasó is eljátszhat, aki a kezében tartja a Névelő növények egy példányát, és lapozva végigjárja, végigszemléli, végigolvassa ezt a sajátos tárlatot. Megelevenedik a lapokon sok írói nagyság kézírása és rajza: láthatunk részleteket a többi között Arany János A nagyidai cigányok kéziratából, Babits Mihály lapszéli rajzaiból, Csáth Géza vázlatkönyvéből, Csinszka leveleiből, Jókai Mór úti noteszéből, Juhász Gyula Rajzos ajánlásából, Móricz Zsigmond gyerekkori naplójából, Szabó Lőrinc Térképvázlatából, Szentkuthy Miklós jegyzetelt rajzaiból, Tóth Árpád leveleiből, Török Sophie Verskéziratából, Weöres Sándor Zsírkréta rajzából, Tandori Dezső névelő növényeiből, Tolnai Ottó Végrendeletéből és Bartis Attila fotóiból – hiszen néhány fénykép is helyet kapott a válogatásban. A könyvbéli ábrák tanulmányozása mellett érdemes a szerzőjüktől közreadott levél- illetve naplórészleteket, jegyzeteket, gondolatokat, elmélkedéseket is elolvasni, hiszen egymást kiegészíti, felerősíti a rajz és a szöveg. Megmosolyogtató például Csáth aprólékosan kidolgozott, színes, öltözködő nőt ábrázoló rajza mellett a Kis értekezés a női hiúságról című írása, amelyben kifejti, hogy a nők hivatása és egyetlen kötelessége a tetszés, mert csak ezen a réven hódíthatják meg a férfiakat. Jókai képregényszerű karikatúrái mellett az Üstökös cím alatt megjelent, karikatúrákkal illusztrált, humorisztikus lapról értekezik, és arról, hogy kezdetben neki, magának kellett bele írnia és rajzolnia is. Megfigyelhetjük, hogy Csokonai egyaránt rajongott a cikornyákért és a számokért; Tóth Árpád utcaképein jellemző elem a humor; Babits lapszéli portréi viszont szabályosak és kidolgozottak, miként a kézírása is. Babits koponyaszerű rajzaihoz párosított, Keresztül-kasul az életemen mélázva című írásában kifejti, hogy „aki a halálban csak az élet végét látja, annak számára a halál minden réme voltaképpen ideát van az életben. (…) Viszont vannak, akiknek a halál bejön az életükbe, melléjük ül az íróasztalhoz és telerajzolja koponyákkal a papirosukat”. Lénard Sándor pedig Pinocchiót ábrázoló, Róma című jegyzetében arról elmélkedik, hogy mindenki valamiben hasonlít Pinocchióra, aki mindig jót akar, csak az akaratereje hiányzik, álma játékország és a kék hajú tündér, réme a nagy carabiniere. Szerinte csak egy dolog menthetné meg Olaszországot: „ha Pinocchio személyesen fölmenne a Vezérhez, és mindenki nevében megmondaná, hogy az igazi izmus itt csak egy általános szabad pinocchizmus lehetne”. E Lénard-szemelvény 1938-ból származik.
Az említettek mellett még számtalan képzőművészeti/irodalmi csemege vár a kíváncsi olvasóra, hiszen a Névelő növények majdnem félszáz szerző alkotásait közli. A maga nemében mindegyik érdekes adalék az írók munkásságához, ugyanakkor szemelvényekként, írott és rajzolt alkotáspárokként is figyelmet érdemlők.
