Szombaton Juli, a kisebbik lányom megállapította, hogy második helyezése még nincs atlétikából. Van arany- és bronzérme, és azt mondta, kellene még egy ezüstérem is, hogy teljes legyen a kollekció. A vasárnapi verseny előtti beszélgetésben hangzott ez el, amikor elmondta, hogy nagyon izgul, meg fél is kicsit, mert biztos erős lesz a mezőny, mi meg az apjával arra biztattuk, hogy adjon bele mindent, aztán meg majd lesz valahogy. Mindig arra próbálunk rávilágítani, hogy mivel ő igazán szeret futni, a versenyre úgy gondoljon, mint egy nagyon jó lehetőségre ahhoz, hogy száguldhasson a pályán. Persze kell az eredmény, az élteti a sportolót, de mi valahogy arra is rá akarunk mutatni, hogy hatalmas élmény és lehetőség eljutni egy nagy versenyre, átélni azt, hogy torkukszakadtából szurkolnak neki a klubtársai. Mikor ilyesmiről beszélgetünk, sokszor eszembe jut, milyen komoly feladat sportpszichológusnak, edzőnek lenni, mennyi minden megfordulhat egy gyerek fejében, mennyi kérdése és kételye lehet, és mennyi támaszt tud neki nyújtani néhány megfelelő mondat, gondolat.
Mi persze nem vagyunk szakik, csak a saját élettapasztalatunkból merítve, a magunk eszközeivel próbálkozunk otthon átadni valamit. Olyasmiket is szoktunk neki mondani, hogy arra gondoljon, amire vágyik és ne a félelmeit táplálja. Ha dobogón szeretné látni magát, akkor képzelje el azt, hogy olyan gyors lesz, mint egy gepárd, majd képzelje el azt a jó érzést, amint feláll a dobogóra és a nyakába akasztják az érmet. Ehhez mindig hozzátesszük, hogy ezért meg kell dolgozni, ehhez egy út vezet, amelynek az edzések a legfontosabb állomásai. Ha ott is igyekszik, akkor annak valamikor eredménye is lesz, és neki ez fontos, mert ő olyan harcos típus, nem szokta feladni a dolgokat. Az atlétikát is ő harcolta ki magának, még végzős ovisként. Én úszni kezdtem hordani, de pár hónap után úgy lett, ahogy ő akarta. Azóta futni jár.
Aztán vasárnap délután, a verseny napján végre megcsörrent a telefon és ordítják bele az apjával a telefonba, hogy megvan az ezüstérem kétszáz méteren. A hatvan nem sikerült olyan jól, de ezen a hosszabb távon meghozta gyümölcsét a kitartás. A hír hallatán nekem rögtön az jutott eszembe, hogy mennyire fontos, mire gondolunk, miről beszélgetünk, mire koncentrálunk. Mintha bevonzotta volna ezt a második helyezést. Akarta magának és meglett. Persze nem ilyen misztikus ez az egész, mert keményen megdolgozott érte, azt mondta, a torka is belefájdult a végére, és alig kapott levegőt, de mégis félelmetes, hogy pont erről beszéltünk. És ez nagyon sokszor így van velünk az életben, csak észre sem vesszük, mit vonzunk magunkhoz, mert nem foglalkozunk vele. Aztán néhányszor megmutatja az élet, hogyan is működnek a dolgok, és akkor meg rácsodálkozunk.
