Ha időm engedi, szívesen ülök le a tévé elé, világjáró gasztroműsorokat nézve. Ezek ugyanis amellett, hogy megismertetnek a nézőkkel egy-egy autentikus receptet, magáról az országról és a benne élőkről is vallanak. Az egyik ilyen kedves műsoromban két idős úriember utazza be Itália balzsamos levegőjű tájait, és igyekeznek életszerűen bemutatni az ország különböző régióit, gasztronómiai megközelítésből. A helyiek szerint az ételek milyensége nem a bonyolult előkészítésen, hanem a jó minőségű alapanyagokon múlik, így ők legszívesebben abból főznek, ami a környezetükben megterem, ami a tájaikon megtalálható. Emiatt lehet egy-egy fogás egy adott régió jellegzetes étele, és emiatt érhet fel egy olasz körutazás valódi gasztronómiai kalandozással.
Hasonló élményekre számíthat, aki a Balkánon tervez efféle utazgatást, hiszen e régióban élő népek híresek a vendégszeretetükről és az ízletes ételeikről. Abban biztos lehet az erre járó, hogy bármi történjék is vele az út során, nem marad éhesen, hiszen szinte minden utcasarkon működik egy kisvendéglő, egy sütöde vagy egy pékség, ahol kapható mindaz, mi szem-szájnak ingere. S ha valaki netán nem szeretné ténylegesen is nyakába venni a vándortarisznyát, nemcsak tévéműsorokból, hanem útikönyvekből is válogathat, amelyeknek megvan az az előnyük, hogy teret engednek a fantáziának.
Az efféle kötetek sorából kiemelném Fenyvesi Ottó Mély vizek, magas hegyek című könyvét, amelyben egy néhány évvel ezelőtti, balkáni kalandtúrának állít emléket, amelyre veszprémi baráti társaságával vállalkozott. Igaz, hogy az útnak legfőképp irodalmi indíttatásból vágtak neki, mégpedig Ivo Andrić Híd a Drinán című könyvének hatására, de ha már felkerekedtek, Bosznia mellett útba ejtették Albániát, Montenegrót és több macedón települést, mindenütt feltérképezve a történelmi és kulturális jellegzetességek mellett a helyi konyhát, megízlelve a jellegzetes helyi ételeket, italokat. „Mintha világgá mennénk kicsit” – fogalmazza meg találóan Fenyvesi Ottó a könyv bevezetőjében, s ennek a világgá menésnek nemcsak az útitársak, hanem az olvasók is részesei lesznek. Egy művészember, egy költő tolmácsolásában kapunk élménybeszámolót a rendhagyó balkáni road-movie során látottakból, tapasztaltakból, miközben a „kalandorok” váratlan szituációkba kerülve ismerkednek emberekkel, nyelvekkel, régiókkal, városokkal. A kötet lapjain megelevenedik a bejárt helyek történelme, építészete, kultúrája, különös mesék idéződnek fel, utcák és piacok telnek meg zsibongó forgataggal, irodalmi művek bocsátkoznak párbeszédbe a látottakkal, és természetesen a gyomor sem marad üresen.
A szerző, akár ha egy lustán hömpölygő történetfolyamot görgetne maga előtt, ízesen mesél, miközben a történelmi elbeszélésekbe lírai leírásokat és jófajta humort vegyít. „Mindenképpen kell a reggeli mellé két Szkander Bég konyak a kísértetek ellen!” – jegyzi meg kedélyesen egy helyütt, majd kisvártatva egy sziklaszirten elfogyasztott, fenséges vacsora emlékeit ecseteli, változatos sültekről, bablevesről, kecskesajtról, tejszínes tésztáról, mézes gyümölcsökről. Másutt egy autentikus kafanába kalauzol, ahol apró rézfindzsában főzik meg és szolgálják fel a kávét, majd hagyományos albán cukrászdába csábít, ahol szaftos baklavák és tulumbák mellett ücsörögve, bozát kortyolgatva mélázhat el az ember az élet nagy dolgairól…
Nemcsak „kalandorok”, hanem gurmanok is az utazás résztvevői – nyugtázhatjuk a kötetet forgatva, ám sajnos nincs idő hosszas ínyenckedésre, hiszen iparkodik a csapat, sebességváltó nélkül rohan utasaival a kisbusz. Esztendők, évtizedek suhannak, mint a fellegek, közben szól a Leb i sol, a szélvédőn szétkenődött bogarak, és mindenki biztos benne: az úton levés a lényeg, s a remény, hogy egyszer hátha megérkezünk valahova. Szerencsére néhány fotó elkészítésére azért megpihennek, így gazdag képanyag kíséri a mély vizektől magas hegyekig vezető balkáni kalandozás krónikáját.
Nyitókép: Pixabay
