Most jutottam el újból addig a pontig, hogy végre tudok időt szakítani saját magamra is. Biztosan sokan megrónának e miatt a mondat miatt, merthogy azt mondják, mindig kellene, hogy legyen időnk saját magunkra, nekem viszont ezidáig nem nagyon ment ez a dolog. Van ilyen, nem én vagyok a kakukktojás, csak nem szeretünk róla beszélni. Valójában nekem is jutott szabadidő, vagy csinálhattam volna magamnak, inkább csak nem tudtam vele élni, nem tudtam vele mit kezdeni, amikor akadt egy kicsi.
A minap egészen hétköznapi módon élveztem azt, hogy a gyerekeim az utcán játszottak, már az én felügyeletem nélkül. Megnyomtam a távirányító gombját és kerestem a tévében valamit. Egy Rúzsa Magdival készült beszélgetést hallgattam végig, a YouTube csatornán kerestem rá, ott találtam, és nagyon élveztem. Főztem egy teát, kortyolgattam és hallgattam a beszélgetést. Éreztem némi késztetést, hogy azért csinálhatnék is közben valamit, így az ágyon heverő ruhákat összehajtogattam, de ez nem esett nehezemre.
Egy másik délután az ablak előtti kanapén olvasgattam, a lányok szintén kint játszottak. Ez a délutáni olvasás kimondottan az utóbbi hónapok szokása. Persze míg nem voltam anyuka, korábban is olvasgattam, sőt sokat olvastam, de aztán nehéz volt összehozni egy ilyen jellegű délutáni kikapcsolódást, erre inkább csak este jutott időm, erőm viszont nem mindig volt hozzá, inkább aludtam.
Újdonság még, hogy péntekenként nemezelni járok. Régóta kacérkodtam a gondolattal, és mindig tetszettek a nemez alkotások, úgyhogy amikor decemberben lehetőség adódott csatlakozni egy nemezelni tanuló csoporthoz, nem késlekedtem. Ez az igazi kikapcsolódás, hiszen négy órára teljesen lefoglal, leköt, elfeledtet mindent. Hatan-heten vagyunk a csoportban, és néha nehéz megoldanunk, hogy a pénteki munka után még estébe nyúlóan nemezelésre is jusson időnk, de mindenki nagyon igyekszik. Leginkább mindannyian ott vagyunk, úgy érezzük, ez kihagyhatatlan lehetőség és szükségünk van az e fajta kikapcsolódásra. Ott egyszerűen nem lehet mással foglalkozni, csak a nemezzel. Figyeljük az oktatónkat, próbáljuk leutánozni a mozdulatait, isszuk a szavait. Mintát találunk ki egy székpárnához, rárajzoljuk a vászonra, majd kiválogatjuk a megfelelő színű gyapjút és illesztgetjük a formákra. Közben vizezzük, hogy ott maradjon, ahová tettük, majd újabb rétegeket rakunk rá, hol keresztbe, hol hosszába, hogy megfelkelően össze tudjon nemezelődni. Aztán jöhet a nagy gonddal összeállított kompozíció gyúrása. Melegvíz kerül a tálba, mellé szappan, és jöhet a munka: vizezzük, szappanozzuk, vizezzük, szappanozzuk, majd simogatjuk a fimon anyagot, aztán keményebben gyúrjuk az egyik és a másik oldalát is. Megmutatkozik a minta, amit gondosan kirajzoltunk és kiraktunk, és boldogság tölt el bennünket, hogy alkotunk valamit. Miközben jár a kezünk, beszélgetünk a gyapjúról, a feldolgozásáról, arról, milyen folyamaton megy keresztül, mire a nemezelők elé kerül, hogyan fésülik, hogyan festik, hogyan tisztítják. Persze mindig szóba kerül a család is, a gyerekek is, egy kicsit a munkahelyünk is, időről időre sikerül mégis belefeledkeznünk úgy a nemezelésbe, hogy megszűnik körülöttünk a világ. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy hallgatunk, csak a kezünk jár és pont ez a legjobb az egészben. Olyankor kikapcsol az agyunk és csak gyúrunk, vizezünk, szappanozunk. Szinte repül az idő, észre sem vesszük, hogy közben beesteledik.
