Sokkolnak minket. Olyan adatokkal, amelyek arról árulkodnak: hiába a növekvő GDP és a tudományos fejlődés, a magyar emberek egészségügyi helyzetén nem sikerül döntően javítani. Ellenérvként felhozható, hogy a rendszerváltozás óta emelkedett a várható élettartam, ám az még így is évekkel elmarad az európai átlagtól. Ráadásul az egészségesen eltöltött életéveink száma is jóval kevesebb. Nemrégiben kiderült például, hogy azon magyar emberek körében, akiknek lakóhelyén tartósan nincs betöltve a háziorvosi praxis, a hatvanöt éven felüli korosztálynak kétszer akkora az esélye az idő előtti elhalálozásra, mint az ellátott területeken. Talán ennél is brutálisabb adat szerepel a KSH kutatásában, amelyben feltárták, hogy az alacsony iskolai végzettségű férfiak átlag tizenkét évvel élnek kevesebbet, mint a diplomával rendelkezők. Ennek nyilván számos oka lehet, de van egy a dohányzásnál, alkoholizmusnál vagy éppen az elmagányosodásnál sokkal kevésbé megfogható kérdés, mégpedig az, hogy a magyar emberek közül ki mennyire fér hozzá azokhoz a szolgáltatásokhoz, amelyekre a jó életminőséghez szüksége van.
Nincs olyan politikai erő, amelyik ne kampányolna az egészségüggyel, illetve ellenzékből ne harsogná, hogy többet kellene költeni az ellátórendszerre. Ami elvben persze jogos felvetés, különösen annak tudatában, hogy Magyarország nemzeti össztermékének a nemzetközi átlagnál kisebb részét fordítja gyógyításra és egészségmegőrzésre. Több pénz kellene, kérdés, hogy miből. Rávághatjuk, hogy nem kellene több stadion meg kisvasút – ebben van is igazság, mégsem érdemes kizárólag ilyen irányba vinni el a gondolkodást. Rendszerszintű átalakításra lenne szükség; ha már kevés a pénz, legalább költsük el okosan. A közelmúltban Lantos Gabriellának, egyik magánkórház vezetőjének az Indexen közölt írása kavart vihart: a szakember többek között súlyos milliókat bezsebelő orvosbárókról értekezett, valamint arról, hogy túl sok a kórház idehaza. Ezzel, némi finomhangolás mellett, még a Magyar Kórházszövetség is egyetért. Kialakulóban van tehát a szakmai egyetértés arról, hogy legyen akár kevesebb, de igazán jól működő nagy kórház, amit pedig csak lehet, lássanak el egynapos kezeléssel, minél kevesebb kórtermi tartózkodással. Jelenleg – mondjuk ki bátran – a kórházak jelentős része csalni kényszerül, gyakori tapasztalat, hogy papíron jóval több napig tartják bent a beteget, mint valójában, így nyernek a finanszírozáson, és próbálják foltozni a lyukakat. Az adósság mégis mindig újratermelődik, aztán állam bácsi olykor rendezi a számlát. A szakemberek között már téma, hogy a felsőoktatáshoz hasonlóan az egészségügyi intézményekben is be lehetne vezetni a kancelláriarendszert, most pedig az Állami Számvevőszék ellenőrzés-vezetője nyilatkozta azt: elkerülhetetlen, hogy a „kórházak pénzügyeinek irányítását is megerősítse az állam”. Merthogy – fejtette ki – súlyos gazdálkodási hiányosságok, közbeszerzési anomáliák jellemzik az egészségügyet. Kérdés persze, hogy egy gazdasági szakember miként jut majd egyezségre az orvosokkal, akik meg azt mondhatják: nekik a gyógyítás az első. A változtatás – legyen bármilyen – tényleg nem járhat azzal, hogy a szolgáltatásokat eleve nehezebben elérő emberek egy része még távolabb kerül attól, amit kissé naivan esélyegyenlőségnek hívunk. De a feneketlen zsák modellen is sürgősen változtatni kell, és a szigorúbb ellenőrzés a viták ellenére viszonylag könnyen bevezethető. Ha a kormányzat akarja, lesz. De a neheze, a rendszer bátor megújítása, csak utána következik. Abba pedig eddig mindenki belebukott.
