Igazán nagy felháborodást váltott ki a múlt héten, amikor az orosz küldöttség Belgrádban tárgyalt az energetikai egyezmény aláírásáról és a szerb fél úgy nyilatkozott, hogy mindenképpen el fogják fogadni az oroszok diktálta feltételeket.
Mlađan Dinkić, a szerb tárgyalási csoport vezetője nemtetszését úgy fejezte ki, hogy lemondott a további tárgyalásvezetésről, ily módon nyilvánította ki, hogy nem ért egyet azzal, ahogy a szerb fél minden orosz feltételt szó nélkül elfogad.
A szerződés mielőbbi aláírását sürgetők közül a leghangosabb Vuk Jeremić külügyminiszter volt, aki a kormányülésen, amelyet az oroszokkal való megegyezés után nyomban megtartottak, arra hivatkozott, hogy magasabb geopolitikai és geostratégiai érdekek miatt alá kell írni az oroszokkal kötendő egyezményt, mert Oroszország Szerbiát a nemzetközi színtéren segíteni fogja, s ennek előfeltétele a szerződés elfogadása.
Akik nem érzelmi szempontból közelítenek ehhez az egyezményhez, azok mind nemtetszésüket fejezték ki, köztük elsőként Mlađan Dinkić, majd sorra az elismertebb szerbiai közgazdászok úgy nyilatkoztak, hogy az államot nagy-nagy veszteség fogja érni azzal, ha elfogadják az oroszok által diktált feltételeket. Nézzük miről is szólnának ezek.
Elsősorban keveslik azt az összeget, amennyiért eladják az oroszoknak a szerbiai kőolajipari vállalatot, azaz az 51 százalékért mindössze 400 millió eurót kérnek.
A másik rendhagyó dolog, hogy nem kérnek semmiféle szavatosságot arra vonatkozóan, hogy a kőolajipari vállalat 51 százalékos részének megvásárlása után kötelezik magukat az oroszok, hogy kiépítik a gázvezetéket Szerbián keresztül.
Az volt az orosz tárgyalófél feltétele, hogy a gázvezeték kiépítését teljesen válasszák külön és az általuk befektetett pénzt is utólag hajtsák be a szerbiai szerződő félen. Ezenkívül az oroszok nem kívántak különösen nagy beruházást eszközölni az udvarnoki földgáztároló esetében sem, és egyáltalán nem vállaltak garanciát arra, hogy kiépítik az úgynevezett Déli Áramlat gázvezetéket.
Tulajdonképpen egyfajta politikai megállapodás született, gazdaságilag megfontolt cselekedetről nem beszélhetünk, hiszen ha ez történt volna, akkor bizonyára versenypályázaton bocsátják áruba az ország legértékesebb közvállalatát, a szerbiai kőolajipari vállalatot (NIS).
Állítólag mindenki meglepődött, hogy az orosz küldöttség a tárgyalás napján ilyen megváltozott és különös feltételekkel állt elő, pedig bizonyos előjelekből már korábban lehetett arra következtetni, hogy itt már mindent előre megbeszéltek és biztosra vehető, hogy még az idén nyélbe ütik az üzletet.
Az egyik bizonyíték erre, hogy maga Diana Dragutinović köztársasági pénzügyminiszter árulta el, hogy a NIS eladásából befolyó 400 millió eurót beletervezték a jövő évi költségvetésbe.
A másik ékes bizonyíték erre, hogy Mirko Cvetković még az orosz küldöttség megérkezése előtt megígérte Bojan Pajtićnak, hogy a vajdasági költségvetés nem fog hiányt szenvedni annak ellenére hogy a statútumot az idén már nem fogadják el, majd ők a Szerbiai Kőolajipari Vállalat eladásából befolyt pénzből nyomban átutalnak 360 millió eurónyit a vajdasági költségvetés felduzzasztására. Mi lenne ez más, mint kézenfekvő bizonyíték arra, hogy a NIS-t máris eladták 400 millióért, amiből Vajdaságnak 360 millió jutott.
Ha jobban belegondolunk és figyeljük a pártokban alakuló hangulatot, akkor azt kell tapasztalnunk, hogy a szocialisták kezdettől fogva az oroszokkal való lepaktálást támogatták, a köztársasági parlamenti ellenzék még inkább és az utóbbi időben a Demokrata Párt soraiból is ugyanilyen álláspont alátámasztása volt tapasztalható. Igaz, akadtak néhányan, csakhogy az ismertebbeket említsük, Dragan Šutanovac és Boždar Đelić, akik bölcsen hallgattak vagy kisebb ellenállást tanúsítottak, de mire az egyezségre sor került már az ő szavukat se lehetett hallani.
Egyértelmű, hogy maga a köztársasági elnök, Boris Tadić akarja ezt a megállapodást, mert januárban amikor Koštunicával Oroszországban járt, odaígérték az oroszoknak a Szerbiai Kőolajipari Vállalatot.
