A vajdasági gazdaság versenyképessége témára kétnapos tanácskozást szervezett tegnap Újvidéken az újságírók részére a Vajdasági Független Újságírók Egyesülete, a Vojvodina-CESS piackutató központtal és a tartományi tájékoztatási titkársággal karöltve, hogy megkönnyítsék számukra az eligazodást a tartományt érintő aktuális gazdaságpolitikai kérdésekben. A kétnapos szemináriumot Ana Tomanova Makanova tartományi kormányfőhelyettes nyitotta meg. Hogy az újságírók számára világosabb legyen az eligazodás, a gazdaságpolitika útvesztőjében néhány rangos közgazdász próbált útmutatót adni, dr. Vladimir Gligorov , a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Stúdiumok Intézetének munkatársa, dr. Miroslav Prokopijević , a Szabad Piac Központ elnöke, és Valentina Ivanić mgr. , a Vojvodina-CESS piackutató központ igazgatója.
Talán a leginkább megszívlelendő tanács Gligorov professzor részéről hangzott el:
– A jó gazdasági újságíró legyen gyanakvó és szkeptikus. Semmit se higgyen el és ne vegye készpénznek azt, amit a politikusoktól és a közgazdászoktól, szakértőktől hall. Folyton a háttértörténéseket kell kutatni, ahhoz hogy rátapinthassunk a dolgok valós lényegére – így hangzott az intelem, majd szólt Vajdaság szerepéről Szerbia makrogazdasági politikájában. Ennek kapcsán egyértelműen leszögezte, hogy három nagyobb gonddal küzd Szerbia jelenleg: a munkanélküliség, a szociális elégedetlenség és a jövedelmek reálértékének a folyamatos csökkenése.
MUNKANÉLKÜLISÉG, INFLÁCIÓ, HANYATLÁS
Talán a legelrettentőbb adat, hogy a foglalkoztatottak száma mindössze 48 százalékos, de ha a munkaképes lakosság arányát vesszük figyelembe, ez még ennél is lesújtóbb. Európában nálunk a legrosszabb a helyzet, talán csak a kisebb balti államok közül akad egy-kettő amelyekkel össze tudjuk magunkat hasonlítani. Kilátás sincs arra, hogy képes lesz az ország megállítani a munkanélküliek gyarapodásának számát, s ebből adódóan egyértelmű, hogy folyamatosan növekszik a szociális elégedetlenség. Az inflációval próbál ugyan küzdeni az ország vezetése, ami azt eredményezi, hogy a jövedelmek reálértéke egyre csökken, mert oly módon oldják meg az infláció szinten tartását, hogy a lakosságnak kell azért megfizetnie. Magyarán, nem növelik a fizetéseket, viszont a közfogyasztási cikkek árai követik az infláció ütemét. Persze különösebb ok sincs arra, hogy a jövedelmek emelkedjenek, amikor a termelékenység szinte egy helyben topog vagy némi javulás tapasztalható az utóbbi időben, de kérdés az is, hogy ez mennyire nevezhető valósnak és reálisnak. Egyszóval egy cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben a gazdaságunk. A professzor szerint legalább 50 évre van szükség, hogy valamelyest egyenesbe kerüljünk. Ezt hallván a szeminárium résztvevői szinte egy emberként morajlottak fel, amire Vladimir Gligorov elmagyarázta, hogy 30 éve hanyatlik az ország gazdasága, ami a 80-as években kezdődött és a 90-es években folytatódott, és 2000 után sem dicsekedhetünk határozottabb fellendülésre, úgyhogy mára oda jutottunk, hogy az ipari termelés az 1989-ben megvalósított teljesítménynek a 40 százalékára képes ma.
A felsoroltak mellett a makrogazdaság gyenge pontjainak nevezte még, hogy az ország belső megtakarítása nagyon elenyésző, és sajnos, a külföldi beruházók sem igyekeznek befektetni nálunk. Ehhez párosul még az, hogy a nyugdíjalap teljesen üres, a költségvetésből kell pótolni a nyugdíjakat, és a beruházási lehetőségek sem csábítóak az országban. Ilyen helyzetben nem sok választási lehetősége van az államvezetésnek, vagy eladósodik a külföld irányába, vagy áron alul kínál lehetőséget a befektetőknek, s a harmadik lehetőség pedig, hogy kiárusítja az ország vagyonát. Egyik sem nevezhető kedvező megoldásnak.
REFORM NÉLKÜL NINCS FELLENDÜLÉS
Dr. Miroslav Prokopijević szintén a makrogazdasági helyzetet fejtegetve úgy nyilatkozott, hogy azt három tényező befolyásolja: a foglalkoztatottság, az árfolyam alakulása és a beruházások színvonala. Mind a hármat az állam irányítja. A beruházások kérdése a központi banktól függ, a foglalkoztatás az illetékes minisztériumoktól, az árfolyam alakulása pedig a pénzügyminisztériumtól és a Szerb Nemzeti Banktól. Ebből egyértelműen kiviláglik, hogy kik tehetők felelőssé a helyzet alakulásáért. A szerb kormánynak a honlapján 70-féle stratégiailag fontos projektumot, egyszersmind megoldást emlegetnek, s ebből a valóságban jó ha egy-kettő megvalósul. Az a fő gond, hogy a reformtörekvések megvalósításába szinte bele sem kezdett az állam, vagy nagyon hamar megtorpant. Márpedig reform nélkül nem lehet a gazdaságot feltámasztani. Vajdaság pénzügyi téren nem nagyon tud lépni, hiszen alig van bevétele, némi térítés, illeték folydogál a tartományi kasszába és a Fejlesztési Alap pénze. A professzor szerint talán egyet tehetnének a tartományi szervek, sürgethetnék az önkormányzatok reformját. Nyomban egy kedvező példát is említett, Inđija község esetét. Példáját kellene követnie a többi községnek is. Persze köztudott, senki sem nyúl ilyen helyzetrendezéshez szívesen, különösen választások közeledtével, mert az önkormányzatok reformja szükségszerűen elbocsátással és átképzéssel jár, aminek maguk az önkormányzati vezetők sem örülnek.
Vajdaság gazdasági helyzetéről és az elszegényedéséről dr. Miroslav Prokopijević nem szívesen nyilatkozott, mondván, hogy neki nem ez a szakterülete, de végül is a következőket mondta el a Magyar Szónak:
– A számadatok azt bizonyítják, hogy Vajdaság gazdasága a szerbiai átlag szintjén van, tehát nem alacsonyabb. Noha, a tartomány szempontjából ez visszaesést jelent, hiszen korábban nyomban Belgrád után következett Vajdaság a fejlettség szempontjából. Tehát rendre Szerbia legfejlettebb része közé tartozott. Hogy mi lehet az oka az elszegényedésnek? Talán az, hogy a korábbi gazdasági felépítés tönkrement, vagyis az ipar és a mezőgazdaság egy része a tönk szélére sodródott. Szerintem ostobaság az a mendemonda, hogy ez azért történt, mert leginkább Vajdaságot szipolyozta ki az ország. Ez nem így van, mert bizony folytonosan Belgrádot facsarják ki a leginkább, mert Belgrád az ország legfejlettebb része. Sajnos, hogy itt Vajdaságban nem beszélhetünk a makrogazdaság irányításáról, hiszen a tartománynak nincsenek pénzügyi lehetőségei erre, se fiskális, se monetáris politikával nem rendelkezik. Kimondottan a központi hatalomtól és Belgrádtól függ, ellenben a tartományi központi hatalom jobban felemelhetné a hangját. Kifejezhetnék elégedetlenségüket a központi kormány irányába és követelhetnék a reformok megvalósítását. Miért nem viszik véghez pl. az önkormányzatok reformját tartományszerte oly módon, ahogy azt Inđiján megoldották.
