Néhány nappal ezelőtt Nebojša Ćirić gazdasági és regionális fejlesztési miniszter szerződést írt alá a német Mühlbauer céggel, amely Stara Pazován négymillió euró értékű zöldmezős beruházást szeretne létrehozni. A német cég elvárást támaszt a szerb fél irányába, arra számítanak, hogy munkahelyteremtés címén 500 000 eurót kapnak vissza nem térítendő támogatás formájában. Ennek fejében 100 új munkahelyet kötelesek nyitni. Ha utánaszámolunk, csakhamar rájövünk arra, hogy ezek szerint a német beruházó közreműködésével egy munkahely az államnak 5000 euróba kerül majd.
Hasonló jellegű állami támogatás, amellyel a külföldi befektetőket igyekeznek idecsábítani, már évek óta folyamatosan működik, csak az a gond, hogy valahogy a vajdaságiakat mostoha gyerekként kezelik, s ide nemigen akart az állam befektetni. Erről tanúskodnak az adatok. A 2008 óta folyósítandó támogatásból a tartománynak 17,7 millió euró jutott, ebből 218,6 millió eurót fordítottak új munkahelyek létesítésére, aminek köszönhetően a mai napig 6131 munkahelyet nyitottak meg. Az ország más területére bizony sokkal jobban csordogált a pénz, például Nyugat-Szerbiába és Šumadijába 19,7 millió euró vándorolt el, ebből 253,3 millió eurót ruháztak be új munkahelyek teremtésére, és 5980 munkahelyet nyitottak. De mondjuk Kelet- és Dél-Szerbiába 45,5 millió eurós támogatást juttattak el, a munkahelyteremtő összeg 181,5 millió volt, és 10 019 munkahely létesült. De említhetnénk néhány várost is, például Ništ, Prokupljét vagy Loznicát, ahol háromszor annyi új munkahelyet létesítettek, mint erre mifelénk.
A mostani pazovai beruházás sem egy kirívó jelentőségű esemény, számos példa van arra, hogy Szerbia más területein legalább ekkora méretű munkahelyteremtő támogatást nyújtottak. Volt, ahol egyszerre 10 000 foglalkoztatott helyezkedhetett el, példaként említhetjük a Benetton megnyitását. Ezek szerint meglehetősen mostohán bánnak a vajdaságiakkal, pedig a munkanélküliség mindenhol az országban egyformán súlyos teher.
Dr. Ljubodrag Savić ismert közgazdász úgy vélekedik, hogy mindenkit nagyon sújt a munkanélküliség, ezért az állami támogatást sokkal igazságosabban kellene szétosztani, és az átláthatóság kedvéért az adatokat is hozzáférhetőbbé kellene tenni. Mivel viszonylag ritkán kerül nyilvánosságra, hogy kinek mennyi pénz jutott, s hogy annak fejében hány munkahelyet nyitottak, felmerül a gyanú, hogy az adatokat titkolni igyekeznek a széles nyilvánosság elől. Előfordulhat, hogy bizonyos politikusok máris a választásra gondolnak, s inkább azon régiók felé irányítják a pénzt, ahol a szavazóbázisuk van. Egyáltalán nem biztos, hogy minden alkalommal a legmegfelelőbb helyre kerül a foglalkoztatási támogatás.
Közgazdászok körében sokszor felmerül az a kérdés is, hogy van-e értelme a költségvetési pénzt ilyen jellegű beruházásokra elherdálni, mert gyakran előfordul, hogy a befektető létrehozza az új munkahelyeket, bizonyos számú foglalkoztatottat alkalmaz a gyárában vagy a vállalatában, majd bizonyos idő után se szó, se beszéd felmond nekik. Mintha csak az lett volna a célja, hogy az állam felmarkolja a pénzt, s utána mehet mindenki amerre lát. Persze arra gondosan ügyelnek, hogy betartsák azt az időt, amelyre leszerződtek a szerb állammal, de határidőn túl már fütyülnek az egészre, és úgy vélik, hogy nyugodtan szélnek ereszthetik a társaságot.
A másik nézet szerint az országnak mindenképpen kifizetődik az ilyen jellegű beruházási támogatás, ugyanis azzal érvelnek, hogy 1 eurónyi munkahelyteremtői támogatás 8 eurós megtérülést hoz a költségvetésnek. Állítólag adók és járulékok útján már 17 hónap múltán befut az államkasszába ez a pénz.
