A mellékelt képről: A Gruža-tó irányából Kragujevac felé tartott az autó, amikor Knić környékén megállították a forgalmi rendőrök. Rutinellenőrzésről volt szó, de az autó utasait gyanúsnak találták...
Az általánosított megfogalmazás helyett sokkal inkább az kívánkozik ide, hogy a rend őrei szimatot fogtak. Adott esetben szó szerint is. Mert amikor kinyittatták az autó csomagtartóját, eléjük tárult az, aminek addig csak szagát érezték. Illatfejlesztőből ugyanis volt bőven, három zsák dugig megtömve süllővel, keszegfélével, ezüstkárásszal, mutatóban csukával... A haltömeg láttán, ahogy illik, odaszóltak a terület illetékes halőreinek, azok pedig jöttek. Elkészült a teríték, jegyzőkönyvet vettek fel, megtörténtek a feljelentések... Nyilván nem csak nekünk tűnik úgy, hogy a rendőrséggel együttműködve hatásosabb az orvhalászás elleni küzdelem. Most azonban nem erről van szó.
A süllő kilójának kiskereskedelmi ára ugyanis 1200 dinár, ami nagyjából tíz eurónak felel meg. Persze ez nem mond sokat annak, aki süllőt nem szokott venni. Éppen ezért a miheztartás végett ki kell mondani, hogy a süllő szőröstül-bőröstül csaknem kétszer annyiba kerül, mint a marhahús némi csonttal. Ilyen árarányok – szabadon és hangosan ki merjük mondani – ezeken a tájakon emberemlékezet óta nem alakultak ki. A süllő kilója nem olyan régen még „csak” 800 dinárba került, de az is soknak számított, aztán ugrásszerűen drágulni kezdett.
A süllő árának robbanásszerű emelkedésére nem a kereslet rohamos növekedése miatt kerül sor. Igaz, hogy a böjtök időszakában mindig is növekedett a hal iránti kereslet, de az legfeljebb szégyenlősebb áremelkedéseket szokott eredményezni, amelyeket akciók által csillapítanak. A süllőár egeket ostromló emelkedésének két magyarázata is van.
Az egyik, hogy a böjtös napokra eső háziszentek megünneplése alkalmával csak hal kerülhet az asztalra, a süllőt pedig az is megeszi, aki a halat máskülönben nem szereti. Az ilyen vendégek miatt fontos, hogy jusson süllő is az asztalra, bármennyibe is kerül.
A másik ok a folyamatosan csökkenő kínálat. Tekintettel arra, hogy egyik-másik halgazdaságunk süllővel csak papirológiailag rendelkezik – ennek alapján ad ki fuvarleveleket kétes eredetű árura –, kereskedelmi mennyiséggel nem tud szolgálni, akárcsak azok sem, amelyek süllővel papíron sem rendelkeznek. Marad a nyílt vízi halászásból származó. Csak hogy abból is egyre kevesebb van.
A szóbeszéd szerint az al-dunai halászok – akik már korábban testületestül kivonultak az országos asszociációból – arra panaszkodnak, hogy annyi halat sem tudnak fogni, amennyi puszta megélhetésükhöz kell. Nem tudjuk, arrafelé mit értenek a puszta megélhetéshez szükséges mennyiség alatt. Az viszont köztudott, hogy arrafelé a halászok nem szoktak panaszkodni. Most viszont már odáig fajultak a dolgok, hogy a horgászokat akarnák kitiltani bizonyos területekről, hogy zavartalanul halászhassanak a part menti zónákban is, ahol máskülönben nem szabad. Ugyancsak a halászberkekből kiszivárogtatott információ szerint az őstermelők ezen csoportja kérvényezni akarja a hálók szemméretének csökkentését, hogy több hal kerüljön a szerszámokba, még ha kisebb is. Ez nem biztos hogy igaz, de nagyon rosszul fest.
Ám ha már idáig fajultak a dolgok, akkor igencsak rosszul áll a süllő szénája. Vagy a horgászoké áll rosszul süllőügyben. Egy halügyi elemzőnk szerint a halászok találékony emberek, és ha kell, szakmát váltanak. De mi lesz a horgásszal, aki nem akar szakmát váltani?
