Papp Ferenc: Az idei búzáért hiába várom még most is a pénzt – Ha jószág van a tanyán vagy a gazdasági udvarban, könnyen megoldja a pénzügyi gondot a parasztember, mert elad vagy egy alomnyi malacot, vagy néhány hízót, s megvan az őszi befektetéshez szükséges pénz
Az ősz, a felülmúlhatatlan Mester, csodálatos színeket kever már a természet palettáján – az ember hasztalan próbálkozna vele –, s öltözteti még egyszer csodálatos pompába a tájat a csöndes elmúlásban. Beodrától a Tisza-töltésig, Aladár és Kerektó, az egykori neves majorságok között kanyarog a megviselt, agyonra foltozott betonsáv, a mellette őrt álló (talán) évszázados nyárfákat mintha dukátokkal díszítették volna, úgy ragyognak a levelek a már erőtlen napsütésben. A Nagyrétben, a gát lábához lapul Papp Ferenc tanyája, az aranyló kukoricacsövekkel teli góré, a gyümölcsfák meg a szomorúfüzek alatt vastagodó avar az ősz legbiztosabb jele. Mint minden valamirevaló tanyán, itt is legalább fél tucat kutya csahol körül bennünket, inkább csak illemből, mert a gazda intésére elcsöndesednek. S már a mérhetetlen nyugalomban szövi a mesét Ferenc bátyánk, aki szajáni létére „a Bácskából”, a moholi nagyútról került ismételten Bánátba, alig kőhajításra a komptól.
– 1952-ben költöztünk át a beodrai határba, akkor csak ezen az egy kilométeres szakaszon öt tanya sorakozott, beljebb, a dűlőutak mentén ki tudja hány. Napjainkra ez az egyetlen tanya maradt. Nem azért, mert elűzték volna a tanyalakókat, a birtok tagosítási étvágya nyelte volna el őket, hanem mert a gyerekek miatt vagy beköltöztek a faluba, ahonnan többé már nem jutottak ki a szállásra, vagy mert az utódoknak egyszerűen nem kellett az ősi juss. Nézze csak meg a szántót, a sárgás föld elárulja a tanya helyét. Olyan az, mint egy sírhalom. Van ugyan Moholon takaros házunk, de nem tudom, hogy a harminc év alatt aludtam-e ötször a faluban. Aki a tanyavilágban éli le élete javát, bármilyen kényelme is legyen, nem szokja meg az urbánus környezetet – mondja az életének 73. évét taposó Papp Ferenc, s ezekben a szavakba foglaltatik az egyszerű ember életfilozófiája, amit nem tankönyvekből sajátított el, hanem a fennmaradásért folytatott küzdelem tanított meg vele. Amikor a tanyai gazdálkodásra terelődik a szó, mosolyogva mondja: – A lovakat már régen „lóerővel” váltottam föl. Könnyebb így a munkám, de nem értem, hogy amikor lovakkal műveltem a maximumot, sohasem voltam elkésve, most meg azon kapom magam, hogy nincs fölszántva minden parcella, igaz, most 30 holdon gazdálkodok, jó lenne még egy-két hold búzát vetni, hátha jobb ára lesz jövőre. Rendezni kellene a gyümölcsöst is…
-A tanyai gazdálkodás előnye, hogy karnyújtásra van a gazda munkahelye, a szántó, a tanya körül megszámlálhatatlan baromfi nevelkedik, de akad itt nagyobb gondoskodást igénylő lábasjószág, sertés, szarvasmarha…
– Mindig is az volt az igazán gazdag földműves, aki gazdag állatállománnyal dicsekedhetett. Állítom, hogy bármennyire is panaszkodnak az állattenyésztők, ma is jobban élnek, mint azok, akik csak növénytermesztéssel foglalkoznak. Mindig volt 5-6 fejőstehenünk, évente 8-10 növendékmarha, hízóbika is kikerült a karámból, 4-5 anyakoca malacait hizlaltuk. Hogy mit csináltunk a tömérdek tejjel? Azok a régi fajták, a vörös-tarkák legfeljebb 10-12 liter tejet adtak, nem úgy, mint ezek a holsteinek, hogy ha nincs napi 30 literes tejmennyiség, már nem is elégedett a gazda. Nem találtunk számadást abban, hogy tízegynéhány kilométerre naponta kannázzuk a tejet, inkább tejhasznot készített a feleségem, s volt olyan hét, hogy 50 kg túrót vitt Adára, mellette tejfölt, vajat. Még a sajtkészítést is megtanultuk. Volt azzal munka, de legalább megfizették. Magamra maradtam, a gyereknek nem kell a tanya, megpróbálom csökkenteni az állatállományt is, de inkább szaporodik. Különösen a baromfi, mert csak azt látom, hogy vezeti elő a kiscsibéket a kotlós. Ha már megvannak, majd fölnevelkednek. Akárcsak a pulykák, a gyöngytyúkok. Nem kell azoknak tömény takarmány, megteszi a kukorica, az árpa, esetleg a dara, talál a baromfi eleséget a szántón. Nincs is erre annyi rovarkártevő, mint az olyan határrészekben, ahol se híre, se hamva a tanyának!
-Nem hiányozhat a tanyáról a gazdag sertésállomány sem. Van itt durrock, lapály, de a gazda büszkesége a mangalicakonda. Több mint fél évszázaddal ezelőtt is hizlaltak itt a tanyán mangalicát…
– Azért, mert a parasztember megbecsült élelmiszere volt a szalonna, meg a zsír. Aztán, amikor a vágóhidak a húsdisznókat kezdték követelni, yorkshire-val, majd lapállyal váltottuk fel a szőke meg fekete mangalicákat, melyeknek arasznyi vastag szalonnájuk volt, ezeknek az újabbaknak pedig legfeljebb ujjnyi. Az ízekről jobb, ha nem beszélek. Szóval, ha pénzt akartunk a disznóból, váltanunk kellett, de alig két évvel ezelőtt visszapártoltam a szőke mangalicához, most öt kocát meg az utódaikat tartom, persze megmaradtak a lapály meg a durrock anyakocák is, hát ezért nem csökken az állomány.
– Most is több tucat malac, süldő, hízó követelőzik az ólakban. Hogyan oldja meg a takarmányozást?
– Minden, amire az állatoknak szükségük van, megterem a tanya körüli szántókon. A most valóban értéktelen búza, árpa meg kukorica is a vályúba kerül. Darát készítek az egész állománynak, de a mangalicák szívesebben fogyasztják a szemes takarmányt, a kukoricát még csak le sem kell morzsolnom, néhány csővel beérik. Igaz, lassabban híznak, de hát nekem nem sietős, hogy minél előbb túladjak rajtuk. A lapályok már igényesebbek, no de kész tápot azok sem kapnak, premixet, vitaminokat keverek a kukoricához, árpához, napraforgóhoz, szívesebben fogyasztják ezt a takarmányt, mintha csak kukoricát adnék nekik.
-S az értékesítés?
– Nem az értékesítés, inkább az ár jelent gondot. A 110-120 dináros felvásárlási ár még az olcsó kukoricával meg búzával való takarmányozás esetén is a veszteség határára sodorja a termelőt. Piacra, vásárra viszem a süldőket, a hízókat, a tanyára is kijönnek érte, főleg a mangalicáért, s ha már kijönnek érte, lehet, hogy néhány parlagi tyúkot vagy kakast is vásárolnak. Ha jószág van a tanyán vagy a gazdasági udvarban, könnyen megoldja a pénzügyi gondot a parasztember, mert elad vagy egy alomnyi malacot, vagy néhány hízót, s megvan pl. az őszi befektetéshez szükséges pénz. Mert az idei búzáért hiába várom még most is a pénzt, hát akkor a disznókból teremtem elő, mert ugye nem akkor kell vetni, amikor pénzhez jutunk, hanem amikor annak elérkezik az ideje. A természetnek megvan a maga rendje, s ezt a rendet becsüli is a parasztember, ez hatja át egész gazdálkodását. Az enyémet is. Hogy meddig szándékozom túrni ezt a szurkos földet? Amíg örömet találok a munkában. Ugye furcsán hangzik, amikor minden oldalról fojtogatják a parasztembert? Ennyi év után is örömmel tölt el, amikor látom a sarjadó vetést, amikor telik a góré kukoricával, telve az ólak, így tudom, hogy jó munkát végeztem földműves társaimmal együtt. Ha másért nem, hát ezért a jó munkáért anyagilag is nagyobb megbecsülést érdemelnénk. Ne a paraszttársadalom lassú eltűnéséről beszéljünk, inkább arról, hogyan megtartani, fölfrissíteni ezt a még életképes réteget – figyelmeztet a beodrai, nagyréti Papp Ferenc. S hozzá is teszi nyomban: ez csak egy tanyai ember véleménye. Lehet, hogy éppen ezért kellene odafigyelni rá.
