A talajok fejlődéstörténetét talajgenetikának nevezzük. A talajgenetikailag különböző típusok kialakítására kihat az éghajlat, a növényzet, a talajképző kőzet, a domborzat és az emberi tevékenység. Térségünk talajtípusait a Dokucsajev alkotta talajrendszertan szerint osztályozzuk.
A talajok lehetnek zonálisak (típusosak), amelyek genetikailag már kifejlődtek, kialakultak; intrazonálisak, amelyek egy-egy talajzónában, illetve uralkodó talajtípusban helyenként jellemzőek; azonálisak, amelyek sok (több) talajzónában is előfordulhatnak; atípusosak – azaz típusjelleg nélküliek –, amelyeknél a bevezetőben felsorolt tényezők nem alakították ki a talajféleséget.
A felsoroltakon kívül léteznek másodlagosan kialakult szélsőséges talajok, amelyek fizikai, agrokémiai vagy agrobiológiai szempontból – esetleg a helytelen művelés, öntözés következtében – leromlott „normál” típusokból jöttek létre (pl. rétiesedés, szikesedés, mocsarasodás).
A talajok – keletkezésüket tekintve – lehetnek litomorfok (anyakőzeten) és hidromorfok (víz hatására alakultak ki).
A szélsőséges talajok művelése pl. a csenozjomokhoz (kilúgozott, mészlepedékes, réti, csernozjom jellegű homoktalaj, öntés-csernozjom) képest – többek között – a vékonyabb termőréteg, az eltérő domborzat, szerkezet, agrokémiai, agrobiológiai tulajdonságok, a fokozott eróziós és deflációs hajlam miatt is eltér.
Váztalajok. Litomorfok és azonálisak. Típusjelleg nélkülieknek tekinthetők, mert a növénytakaró még nem nyomta rá bélyegét a főtípusra.
a) Köves, sziklás váztalajok. Sekély termőrétegű talajok. Elegyrészeik 2 mm és 20 cm között változnak. A rajtuk lévő természetes növénytakaró csak zuzmókból, mohákból, páfrányokból és igénytelen cserjékből áll. Az ember átalakító munkája révén, az erózió csökkentésével – teraszosítással – alkalmassá tehetők egyes gyógynövények, szőlő és mandula termesztésére.
b) Kavicsos váztalajok. Ezek régi folyóteraszok, törmelékkúpok talajai. Ha a kavics kötőanyaga agyagos – amit mesterségesen, iszapos beborítással elő lehet segíteni –, akkor alkalmasak lehetnek sülevényes, szárazságtűrő erdő, gyümölcsös telepítésére. (Meszes, vasas vagy kovasavas kötőanyag esetén terméktelenek.)
8
c) Futóhomokok. Amennyiben 1-2 m vastagságban borítanak kötöttebb rétegeket és a talajvíz szintje elég magas, lehetnek termékenyek. A defláció megakadályozására erdősítéssel hasznosíthatók. A futóhomok javítására szükség van, ezért a buckákat le kell hordani és a homokot bakhátszerűen rónázni kell. Zöldtrágya, szalmatrágya teregetésével a termékenység fokozható ugyan, de a kolloidszegénység miatt e talajok rosszul tárolják a vizet, ezért komolyabb homokjavítási eljárásra van szükség. Az Egerszegi-féle réteges homokjavítási eljárás abból áll, hogy 40–60 cm mélyre, 1-2 cm vastagon aljtrágyaréteget (agyag, tőzeg, zöldtrágya és marhatrágya keverékét) kell juttatni, amely réteget évekig nem kell bolygatni. Ez a szervesanyagréteg javítja a levegő- és vízgazdálkodást, nem mosódnak le a tápanyagok. A feljavított talajon utána szőlő, rozs, burgonya és gyümölcs termeszthető. Művelésük sekélyen, az uralkodó szélirányra merőlegesen történjen!
Itt még meg kell említeni az ún. sankolást, ami abból áll, hogy áradáskor – vagy nagyobb esőzéskor – a környező területekről – a futóhomokra rá kell vezetni az iszapos vizet, és az nem engedni, hogy elfolyjon. Ezzel a szerves és szervetlen kolloidtartalmat is növeljük.
d) Gyengén humuszos talajok. Ezek termőrétege legfeljebb 30 cm vastag, humusztartalmuk pedig alig éri el az 1%-ot. A feltalajban a növényformáció által meghatározott genetikai jelleg még nem ismerhető fel. Ezek a talajok termékenyebbek a futóhomoknál. Amennyiben a talajvíz mindössze 2-3 méterre van a talajfelszíntől, akkor alkalmasak gyümölcs- és szőlőtermesztésre (pl. Szabadka–Horgos határvidék). Ha a szilárdabb réteget – akár löszt vagy öntéstalajt – a homok csak lepelszerűen borítja, akkor ezek a homoktalajok megfelelnek zöldségtermesztésre is.
