A múltban is folyt, a jelenben is folyik, és félő, hogy a jövőben is folytatódni fog a negatív tendencia: Vajdaság módszeres kirablása. Sok szempontból világíthatnánk rá a tartomány szakadatlan gazdasági leépítésének a folyamatára, de hagyatkozzunk csak a mezőgazdasági vonatkozásokra, azon belül is pusztán csak a földtulajdonviszonyokra!
1945 után Vajdaságban 10-szer annyi különböző típusú földterületet vettek el az itteni tulajdonosoktól, mint Szerbia többi részén Kosovót is beleértve! Az egyházi földvagyon tekintetében valamivel kedvezőbb a helyzet, ugyanis itt az arány „csupán kettő az egyhez”. Természetesen a tartomány javára (pontosabban a kárára). Ezek az arányok még kedvezőtlenebbek Vajdaságra nézve, ha csak a termőföldeket vesszük számításba, az elkobzott és kisajátított délebben fekvő szerbiai területek nagyobbik része ugyanis erdő volt.
Ez volt a múlt, amiről azt hittük, hogy végleg elmúlt. Az úgynevezett rendszerváltás után joggal reméltük, hogy hamarosan feledésbe merülnek a múlt e sötét emlékei, megtörténik az igazságtétel, és végbemegy a kártalanítás. Ehelyett az azóta eltelt húsz év során a vagyon-visszaszármaztatás halogatásával sajnos csak az igazságtalanság fenntartását és – a korábban elvett vagyon újgazdag pénzmogulok (tajkunok) kezébe juttatásával – az igazságtalanság újabb formába váló átváltását sikerült megvalósítanunk. Mintha egy sérült, beteg társadalmi értékrendet követve számunkra az igazságtalanság megőrzése, s nem a igazságtétel volna a követendő minta. S mintha az eltelt húsz év során a tízévenként végbement politikai félfordulatokkal – 1990-ben és 2000-ben – csak visszafordulnunk sikerült volna!
Ez az állítás sajnos nemcsak mértanilag állja meg a helyét – két kilencvenfokos együttvéve ugyanis egy száznyolcvan fokos fordulatot eredményez –, hanem a vajdasági földtulajdonviszonyok tekintetében is, melyek egyre inkább az I. világháború előtti állapotokra kezdenek emlékeztetni. Visszatérni látszik a régi nagybirtokrendszer. Egyre több olyan újgazdag van, aki ki tudja milyen úton és módon – a közeli családtagokra íratott területeket ide sem számítva – több mint tízezer hektár jól termő vajdasági földet vehetett a tulajdonjogába. Ekkora területeket hajdanán csak a tőzsgyökeres arisztokrata családok tagjai birtokoltak! Helyükbe most az újgazdagok léptek, akik előtt ráadásul nyitott a lehetőség, hogy tovább „gazduljanak”. A becslések szerint a még magánosításra váró 50 birtokon körülbelül még százezer hektár állami földdel rendelkeznek. Természetesen ezek a földterületek Vajdaság területén helyezkednek el, mint ahogy az említett tajkunok nagybirtokai is. Mivel itt államosítottak annak idején a legtöbb földterületet, értelemszerűen itt volt a legnagyobb kínálat (az eladott) társadalmi és (a bérbeadott) állami tulajdonban lévő földekből. Úgy is mondhatnánk, hogy a préda legnagyobb része – mintegy 95 százaléka – a tartomány földkincséből való volt.
Eközben az ígéretek ellenére az egymást gyakorta változtató kormányok egyike sem volt képes végrehajtani az általános vagyon-visszaszármaztatást. Csak részleges eredmények vannak, a 90-es évek elején több mint 100 000 hektárt juttattak vissza volt tulajdonosaiknak. A 2006-ban született törvény értelmében folyamatban van az egyházi földek visszaadása. Az általános vagyon-visszaszármaztatási törvény meghozataláról viszont csak ígéretek léteznek. Eközben az arra fordítható állami földtulajdon egyre csak apad. Már most bizonyos, hogy a több százezer érintettnek csak kisebb része számíthat arra, hogy természetbeni juttatásban részesül, vagyis hogy földterületet kap a kisajátított helyébe. A többségre valamiféle pénzbeli vagy egyéb formájú kártalanítás vár. Ha vár.
