Az ember fogantatásától kezdve haláláig szituációkba zárva létezik. Akár mások, akár önmaga hozza helyzetbe sorsát, végig kell élnie azt, ami rászabatott. Születéséről és halála felől ugyan nem dönthet, ám a kezdő és végpont közötti – bármilyen terjedelmű és minőségű – időszakban esetleg tehet valamit a rá szabott helyzet alakításáért, noha ezt a jogát mások elvitathatják – ami ugyancsak egy szituáció –, ha nem konkrét személyek, akkor valami felsőbb erő, amit itt az egyszerűség kedvéért nevezzünk Sorsnak. (Noha célszerűbb lenne a Gonosz Akaratának nevezni.) Nem az eleve elrendeltetésről van itt szó, nem arról, hogy minden ember sorsa előre meg lenne írva, és ezen képtelenség változtatni, hanem arról, hogy az élet nem egyéb szituációk soránál. És ezen helyzetek mindegyike önmagában egy-egy mese. Van, aki megéli, saját bőrén érzi a történetet, és van, aki elbeszéli, az utóbbi a mások sorsa elbeszélése során is a saját bőrét viszi vásárra.
Vasagyi Mária átérzi, átéli és elbeszéli az emberi léthelyzeteket. Korábbi, hosszabb lélegzetű művei is az emberi sorsot állították elbeszéléseinek fókuszába, amelyek egyediségükben is általános jelentést, üzenetet képeznek meg, bármilyen történelmi dekoráció előtt jelenjenek meg. Kisprózáival is ugyanezen a jól kitaposott ösvényen halad, azzal, hogy a szövegei hőseit tágabb idősíkból válogatja. A horizont ugyan széles, de a perspektíva a szituációba helyezettségre fókuszál. Akár Ikaroszként tekint le a magasságból a Földre, akár az ágy alól vizslatja a táncoló párok lábát és szagolja lábbelijét, tekintete előtt minduntalan a kiemelt, kinagyított léthelyzetek lebegnek, amelyek hősei lehetnek történelmi vagy mitológiai alakok, ám az elbeszélő fokozatosan magára irányítja a képzelet és a való közt átsugárzó fényt, saját maga válik az elbeszélés hősévé – és az elbeszélői pozíció áthelyezése líraivá varázsolja a narráció témát és szerzőt eltávolító hűvösét. Az önreflexió – családi vonalon – visszautal az elbeszélő korábbi műveihez, hiszen a világon semmi sem befejezett, soha semminek nincs vége. Miként írja, még az idők végezete is valami kezdete. Vagy Seneca szájába adva: „a jelen a jövendőt makacsul hordozza, ami ezer év múlva fog történni, az itt van most, velünk”.
S valóban, a Kövecseket olvasva tudatosodik az olvasóban, hogy a léthelyzetek ismétlik magukat. A számunkra ismert történelem ismétli önmagát. A szüntelen körforgást nem valami felsőbb hatalom, nem a sorsok, végzetek kőbe vésett irányvonala szabja az emberiségre, hanem az emberbe kódolt gonoszság állandósága az ismétlődés motorja. Mind a világ, mind az ember képtelen meghaladni kicsinyességét, idegengyűlöletét, fajgyűlöletét, ami voltaképpen saját félelmeinek a másikra kivetítése, és ami egészen a népirtásig vezethet, idő tekintetében a ma élők számára ebből a holokauszt a legemlékezetesebb. A zsidóüldözés egyidős az emberiség írott történelmével – és ebben a gyomorforgató, emberiségellenes hagyományban mindenki érintett. A zsidók – bármivel is vádolták őket az évszázadok során, a dögvész előidézésétől a tőzsdekrachig – alapból ártatlanok, hiszen születésük által lettek zsidókká. A többiek az állandó bűnbak keresése és a vélt bűnök megtorlása miatt bűnelkövetők. Az emberiség természetesen nem vezethető le egyszerűen bűnösök és ártatlanok, megalázók és megalázottak csoportjára, szép számban akadnak olyanok is, akik el- és megvetik a xenofóbiát, a rasszizmust, a népek és nemzetek közti gyűlölködést, erkölcstelennek tartják a kirekesztést, a megkülönböztetést, ám ennek ellenére képtelenek kilépni az adott léthelyzetből, még akkor sem, ha pusztán néma és az erkölcstelenség súlya által megtört szemlélői a háborúnak, a népirtásnak, sőt, bármilyen alapú megkülönböztetésnek, megalázásnak, a gyengébb, szegényebb kiközösítésének. Vasagyi Mária elbeszélője személyes érintettségként éli meg ezeket a történelem során ismétlődő helyzeteket, ezt mutatják családtörténetének morzsái, és az egyes szám első személyű megszólalása. Az utóbbi senkit se tévesszen meg, sok esetben nem az írónő beszél, hanem általa szólal meg a léthelyzetek miatt a háttérbe szorított, a világban nem működő empátia, ethosz és lelkiismeret. A jóságra, a megértésre, az együttérzésre alapuló – nem létező – világ.
Kisprózáinak fragmentumaiban olyan emberek bukkannak fel, akik a világ jobbítására tették fel életüket: művészek, zenészek, festők, írók, legtöbben név szerint is említve, meg azok sora, akik népdalgyűjtőként, szomszédként, rokonként, cselédlányként és takarítónőként, elhurcoltakként és kitelepítettekként a névtelenek millióival egyetemben csupán álmodhattak az erkölcsileg igazságosabb, szebb, jobb világról. A tablóképek hátteréül szolgáló fekete drapéria a jobbításra tett igyekezetek bukását és az ismétlődő léthelyzetek nyomasztó jelenvalóságát nyomatékosítja. A Kövecsek évezredeken átvezető szituációi igazolják, hogy a világ – minden igyekezet ellenére – semmit se haladt előre.
Vasagyi Mária ebben a kötetben is maga előtt görgeti hatalmas erudícióját, zenei, képzőművészeti, történelmi tájékozottságát, elbeszélői nyelvének pallérozottságát. Egyes fragmentumai kerek novellák, végigbeszélnek egy történetet, és csattanóval zárják az elbeszélést, mások csupán a történés egy részletét emelik ki és növesztik befejezett szöveggé, ami feltétlenül – ha nem is továbbgondolkodásra, de – gondolkodásra késztetik az olvasót. Az írásműveket nem azért neveztem lírainak, mert bármi közük lenne a költészetről általánosan elterjedt közhelyhez, hogy csillogó, villogó, dallamos, szívet melengető képződmény, hanem a szövegek érzelmi töltetére utaltam általa – az alanyiság (értsd: líraiság) magasfeszültségen lobog a mondatokban.
Nyitókép: zEtna, Zenta, 2023, 83 oldal
