A tavasz megérkezett, de az időjárás nem akar megváltozni. A városban talán nem is gond egy kis tavaszi kossava, mert kitisztítja a levegőt. Nálunk faluhelyen annál inkább. Nem tudunk még a ház körül sem dolgozni, ha csontig átfúj bennünket a szél, pedig lenne tennivaló.
A tél megkoptatta az utcai részen a meszelést, de nem különb az odabenn az udvarban sem. Húsvétra készülődve illik kimeszelni. Ebben a kilátástalan gazdasági helyzetben az embernek elmegy a kedve még a szépítkezéstől is, mikor napról napra tapasztaljuk, hogy pénz nem nagyon jön be a házba, nincs is miért dolgoznunk. Ígyhát kellemes családi körben töltöttünk egy-két napot. A gyerekek elmentek iskolába, mi pedig megraktuk a tüzet, és melegedtünk, mondván, nem hajt bennünket sem a török, sem a tatár, a dolgunkat is majd elvégezzük. Nagytakarításba kezdtem, mert egy asszony sohasem tud csak úgy pihenni. A fiúk pedig olyan kedves kis történeteket meséltek, hogy most eldöntöttem, ízelítőt adok belőle olvasóinknak is.
– Apu – szólt Béla fiunk –, úgy szeretnék egy nagy motort, tudod, olyat, mint a Zsoltié. Az apja vette kölcsönre, nem is nagy összeg egy-egy részlet.
Még az apai válasz előtt közbeszóltam:
– Motort, azt nem! Nem akarok izgulni, hogy mi lesz veled. Nem egyezem bele. Majd ha levizsgázol, autót vehetsz, de motorra nincs szükségünk.
– De anyu, te ne szólj bele, ez a kettőnk dolga, nem berregtethetem örökké a kis motoromat. Különben is az egyik barátom eladná az övét, fele annyiba se kerülne, mint az új.
– Drága fiam – kezdte prédikációját a férjem –, tudod, legény koromban volt egy Pannóniám. Arról is lebeszélt anyád, mert irtózik a motoroktól, ne akarjunk most feleslegesen vitát csiholni a családban. Tudom, hogy ebbe ő soha sem fog beleegyezni.
– Te tényleg lemondtál a Pannóniáról egy nő kedvéért?
– Ejnye, fiacskám, légy tisztelettudó, az a nő az édesanyád. De a nagyanyád sem volt oda a motorozásért. Egyszer-kétszer azért felült rá, de anyádat semmi áron nem lehetett ráültetni. Aztán túljutottam a kamaszéveken, remélem, a fiamnak is megjön az esze, és nem riogatja az anyját. Én a motoromat betoltam a nagyapához, ma is ott áll a fészer sarkában. Valahányszor ránézek, eszembe jut az ifjúságom.
– Egy Pannónia… megnézzük! – pattant fel Béla fiunk. – Egy szép régi Pannónia… A magyar járműgyártás egyik remeke.
A nagyapa mosolyogva látta, hogy szinte gépészmérnöki precizitással veszi számba unokája az alkatrészeit, lelkesen olvasta ki a motor irataiból: – TLF De Luxe, 1959! Hihetetlen rajongással vette szemügyre a csodás formájú kipufogókat, az emblémát, a sebességváltót. A nagyapa pedig jókat kacagott, aztán a kis motorimádónak előkerített egy régi fém bukósisakot. Rámutatott egy régi katonaládára, teli volt alkatrészekkel.
– Nagyapa, nekem adod? – kérdezte az unoka.
– Természetesen, alig vártam, hogy lerázzam a nyakamról, mert itt csak a helyet foglalja. Majd megörül az anyád, csak vidd haza! Egyébként is ez az apádé. Tőle kérd el!
Mondanom sem kell, beállítottak egy csomó lommal. Égnek állt a hajam, az egyik sarkot éppen kitakarítom, a másikat telirakják. Még aznap elemeire szedték, s én csak reménykedtem, hogy örökre azokban a tárlóládákban marad, ahová rakták. A férjem pedig megnyugtatott, hogy ebből soha sem lesz olyan robogós nagymotor, amilyenre a fiunk vágyik, ez amolyan kitolom, berobogtatom, majd megnézetem, letörölgetem motor lesz. Egy biztos, sok időt igényelnek majd a szerelőmunkák, s addig bizonyára a fiunk is megkomolyodik.
Úgy legyen!
