Az már közhely, hogy amikor az első gyermek megszületik, az valami mámor. Az elsőről rengeteg fotó készül, hozzá még mindenki elmegy babalátogatóba. Aztán, a gyerekek számának növekedésével fordított arányban csökken a fotók és a látogatók száma, mint a viccben: az első gyerkőcnél még mossák, szárítják és vasalják a pelenkát; a másodiknál mossák és szárítják; a harmadiknál már csak szárítják.
Valószínűleg így van ez az orvoshoz szaladgálással is. A rutinos szülők már egész jól meg tudják ítélni, mikor kell a csemetét doktorhoz vinni. Kezdő szülőként minden apróságért rohantunk volna. Akkor is, ha nem szuszogott rendesen, ha nem szopott, ha egész nap csak aludt, ha egész nap szopott volna stb.
Igen, visszatekintve tényleg megmosolygom én is. De akkor ezek véresen komoly problémák voltak. Olyanok, amilyenekkel előtte még sohasem találkoztunk. Az első néhány hét ilyen riadalmas hangulatban telt. Legalábbis nálam. A férjem kicsit lazábban vette, hiszen az ő családjukban már volt néhány unokahúg és unokaöcs. (Ezzel szemben, nálunk egy fia gyerkőc nem volt már régóta.) Szóval a zembör már látott ezt-azt, de néha így is sikerült ráragasztanom az ijedtségemet. Egyik reggel kibontottam a pelenkát, és – uramisten! –, a gyerek bőre lila volt alatta. Telefonálás, rohanás, orvos, vérvétel. Mire az orvoshoz értünk, igazából már alig látszott a lila folt, a tesztekből sem derült ki semmi sem. Szerencsére többször nem történt ilyen.
Legtöbb esetben azonban nem jutottunk el az orvoshoz. Győzött a józan ész (már, ha van ilyen), és vártunk itthon egy kicsit, figyeltük Sári minden rezdülését. Általában kiderült, megint csak egy aprócska túlkapás volt részemről a riadó.
A kezdő szülők másik nagy réme az öltöztetés. Egy pár napos babát fölöltöztetni kész horror. Az újszülöttek még olyanok, mint egy rongybaba. Hozzáérni se mer az ember, nem hogy öltöztetni! Pedig napjában többször kell megejteni az öltöztetős hadműveletet. Egy jó adag kaki, pisi és nyakig elintézte magát a csemete. A vetkőztetés még egyszerűbb folyamat, bár az sem piskóta.
Az öltözés a pelenkázással kezdődik. Pár nap után ez már rutinmunka. Utána jön az ingecske. Ez sem olyan szörnyű, mert az ing olyan, mint a leporelló, szét lehet hajtani. Picurka a közepébe, bebújtatni a kezecskéket, végül csak masnira kell kötni a szalagot. (Ha a gyereknek nincs rendben a csípője, akkor egy akkora batyut kell rá eszkábálni pelenkából, hogy ki se látszik belőle.) Felsőruházatnál különböző nehézségi fokozatok vannak a rugdalózótól a nadrág és fölső kombinációig. A rugdalózó a jobbik megoldás, nem szükséges hozzá komoly előgyakorlat. Viszont a kis blúzok kitalálóját sokszor emlegettem. Még, ha volt is rajta gomb a nyakánál, akkor sem fért bele Sári feje. Mire a fejét sikerült átbújtatni, mindkettőnknek elege lett az egész cécóból. Én szitkozódtam, a gyerek rugdalózott, a problémásabb öltözékeknél sírt. Pedig nagyon lassan, óvatosan csináltam. Lehet, hogy pont a lassúság volt a baj.
Pulóvert vagy kabátot eleve nem ajánlatos ráadni a kicsire, mert szűk az ujja, nem fér bele az ember keze, hogy megfogja a fölsőt, ennél fogva a blúz ujja a gyermek hónaljánál fog harmonikázni. Zokni, mamusz? No, ezek a már picit nagyobbacska babáknak lettek kitalálva. A kicsik elkapják, és addig húzzák-húzzák, míg le nem varázsolják magukról, hogy aztán somolygó arccal és büszkén rugdalózzanak mezítláb. A harisnyát pedig egyenesen azért kell rájuk adni, hogy legyen mivel szórakozniuk!
Tulajdonképpen nem is tudom, miért öltöztetgetjük őket. Ők is boldogabbak meztelenül, és minket, szülőket se kerülgetne a guta minden egyes ruhaváltásnál.
