A történet nem mai, 1997-ben kezdődött, amikor a nagykikindai Novák Ilona ikerfiúknak adott életet a belgrádi kórházban (GAK Narodni front). Koraszülésről volt szó, és a szülés utáni reggelen az anyával közölték, hogy az egyik fiú meghalt. Úgy engedték haza a kórházból, hogy a halotti bizonyítvány félig volt kitöltve, orvosi aláírás nem szerepelt rajta. Öt évvel később a Blic napilapban meglátták egy kisfiúnak a képét, aki ugyanúgy nézett ki, mint az ő kisfia, akit Denisnek hívnak, és ugyanolyan szemproblémái is voltak mint az ő fiának. Ilona felkereste a belgrádi családot és találkozott velük. Szerinte az a fiú Denis ikertestvére, de ezt nem sikerült bizonyítania. A DNS-vizsgálatra a másik anya nem volt hajlandó, a bíróság pedig mindig elutasította kérvényét azzal a megindoklással, hogy a kérelme alaptalan.
Március 3-án volt 21 éve, hogy ez történt Novák Ilonával és gyermekeivel, de a 43 éves asszony a mai napig nem adta fel a reményt, hogy egyszer bebizonyosodik, az a másik fiú is az övé, és nem halt meg, ahogyan akkor elhitették vele. Ilona már öt éve Németországban él Denisszel és lányával, a17 éves Emiliával. Az édesanyával telefonon beszéltünk. Ilona elmondta, hogy megtanult együtt élni ezzel a helyzettel, és habár sokat harcolt igazáért, eddig eredmény nélkül, nem keseríti gyermekei életét ezzel a történettel. Legbelül úgy gondolja, a kórházban elrabolták tőle a gyermekét, és az a fiú, akire rátalált, az Denis ikertestvére, akinek ő az Endre nevet adta.
– Fiatalon szültem, naiv voltam. A fiaim hat és fél hónapra születtek, nem is tudtuk, hogy ikrek lesznek. Mivel komplikációk léptek fel, Belgrádba kerültem. A gyerekek természetes úton születtek, végig észen voltam, láttam mindkettőt. Éjfélkor jöttek a világra, utána elvitték őket. Hajnali ötkor bejött egy nővér és közölte velem, hogy a nagyobbik baba meghalt. Én keserves sírásban törtem ki, mire ő minden empátia nélkül leordított, hogy örüljek annak is, hogy az egyik él, mert előbb születtek. Nem voltam tisztában azzal, mit kell kérnem, hogyan kellene a kórháznak bizonyítania, hogy a gyermekem tényleg meghalt. A holttestét sem láttam, és a halotti bizonyítvány is félig volt kitöltve. Amikor Denist három hónap után hazavihettük a kórházból, az elbocsátó papíron nem volt rajta sem az orvosnak az aláírása, sem a kórháznak a pecsétje. Valahogy mindig éreztem, hogy ez az ügy nincs rendben, és aztán be is igazolódott a sejtelmem.
Denis ötéves volt, amikor anyósom, aki Nagykikindán az iskolában dolgozott, egy olyan újságcikkel jött haza, amelyben egy olyan kisfiú fényképe volt, aki ugyanúgy nézett ki, mint Denis. A Blic újságcikkére az iskolában dolgozó szakácsnő hívta fel anyósom figyelmét, ő mondta, hogy ha nem tudná biztosan, hogy nem mi tettük fel a hirdetést, azt hinné, Denis az. A hasonlóság megkérdőjelezhetetlen volt, mintha a fiamat láttam volna. Az újságban egy belgrádi kisfiúnak a szemműtétjére gyűjtöttek, az anyja fordult segítségért a nyilvánossághoz. Azonnal a Blichez fordultunk, személyesen jártam ott, és meg is kaptam az anya elérhetőségét. Hajlandó is volt velem találkozni, négyesben ültünk le, velünk voltak a gyermekek is. Két órát beszélgettünk, sok mindent megtudtam arról a fiúról, többek között azt is, hogy a születési anyakönyvében az áll, hogy októberben született, de a gyermekek közötti azonosság számomra megkérdőjelezhetetlen volt, ráadásul mindkettőnek ugyanaz volt a szemproblémája és a beszédükkel is gond volt. Az anyuka azt is elmesélte, hogy ő is ikreket várt, a kislány még a méhében meghalt, és emiatt a másik ikergyermek vérmérgezést kapott, és vércserét kellett kapnia.
Ezzel magyarázta azt, hogyan lett Endre 0-ás vércsoportú, és miért nem A-s, mint az övé, vagy B-s, mint a férjéé, de nem tudott igazán meggyőzni. Kértem, hogy csináltassunk DNS- vizsgálatot, minden költséget én állok, de nem volt rá hajlandó, azt mondta, ez az ő gyermeke. Az étteremben töltött idő alatt furcsa dolgok is történtek. Denis hiperaktív volt, soha nem tudott egy helyben ülni, mindig csinálnia kellett valamit, de azzal a fiúval két órát ült nyugodtan, a másik fiú pedig, akit logopédushoz hordtak, mivel dadogott, az alatt a két óra alatt egyszer sem dadogott, ráadásul, amikor távozóban a lépcsőn lefelé mentünk, a másik gyermek azt kérdezte az anyjától: Anya, ez az én testvérem? Az asszony elmosolyodott és azt mondta, hogy nem, pedig ők érezték egymást – emlékezett vissza Ilona.
Ilona azt is elmondta, hogy amikor fiai megszülettek, az orvos, akinél szült, megkérdezte a férjétől, tudna-e neki fizetni, mire a férj zavarodottan azt mondta, hogy nem tud pénzt adni, de majd megvendégeli az orvost is és a nővéreket is. Az orvos erre azt válaszolta: ebben az esetben az asszonyért tudok garantálni, de a gyerekekért nem.
– Ezt a kijelentést akkor mi fel sem fogtuk, csak később idéztük vissza. Egy évvel a fiaim születése után, ugyanabból a kórházból felfüggesztettek állásából egy orvost, mert kiderült, hogy a szülés után eladott egy kisbabát pálinkáért meg némi pénzért. Ez az orvos felügyelte Denist is, az alatt a három hónap alatt, míg bent volt a születése után. Honnan tudjam, hogy nem adta el az enyémet is? Miután találkoztam Belgrádban azzal a kisfiúval és azzal az asszonnyal, bíróságra adtam az orvost akinél szültem, azt is, aki vigyázta a gyermekemet a három hónap alatt, a kórházat is, amiért pecsét nélkül kaptam el az elbocsátó levelet. Már Strasbourgba akartuk küldeni a követelésemet, de elutasítottak bennünket azzal a kifogással, hogy a követelésnek nincs alapja. Múltak az évek, és én lassan abbahagytam a harcot, nem tudtam mit csinálni, közben el is váltam.
Nagykikindáról Belgrádba költöztem, hogy Denis megfelelő iskolába járhasson. Mivel halláskárosodása van, a fővárosban találtam neki jó iskolát, majd öt év után Németországba költöztünk, és már öt éve itt vagyunk. Wormsban élünk Frankfurttól hetven kilométerre, és Denis Stuttgartba költözött, ott olyan speciális iskolába jár, amelyben a hallássérültek szakmát tanulhatnak. 18 évesen itt Németországban a halláskárosodása kezelésére Kohler implantátumot kapott, egy olyan készüléket, amely lehetővé teszi a hallási idegek helyreállítását, ami jelentősen javítja a hallást. Ennek köszönhetően Denis most újra tanulja a beszédet, most már németül, mert mindent egészen másként, jobban hall, és így ő is önálló lehet az életben.
Ilona arról is beszélt, hogy hosszú éveken át próbált újra kapcsolatba lépni a belgrádi asszonnyal, évről évre üdvözlőlapot küldött neki, de soha semmilyen válasz nem érkezett, az asszony semmilyen megkeresésre nem válaszolt. Olyan időszak is volt, hogy magyarországi újságírók is felkapták az ügyet:
– Több tévéműsor is készült belőle a TV2-nek, valamilyen úton-módon nyálmintát vettek attól a belgrádi gyermektől és aztán tőlem is, és azt állítólag megvizsgálták, melynek talán az lett az eredménye, hogy a gyermek nem az enyém, legalábbis nekem ezt mondták. Kurtán ért véget a történet, nagyon hajtották az ügyet, és a végén nagyon szófukaron fejezték be. Én úgy éreztem, nem biztos, hogy negatív volt az eredmény, sőt az sem biztos, hogy elvégezték a vizsgálatot, csak lehet, hogy a szerb–magyar kapcsolatoknak így volt jobb. Én ennyi év után is úgy gondolom, az a fiú Denis testvére, Endre, és nagyon szeretném, ha ők találkozhatnának.
Denisnek erről nem beszéltünk soha, ő nem tudta, miért találkoztunk gyermekkorában azzal a fiúval, de benne van az élmény, időről időre kérdez róla, és afelől is érdeklődik, mikor találkozunk ismét vele. Ha Szerbiába jövünk, biztos rákérdez, hogy találkozunk-e vele. Ő érzett akkor valamit, ami azóta is benne maradt. Szeretném, ha egyszer pontot tehetnénk az ügy végére, és egyszer valóban elvégeznének egy DNS-vizsgálatot, ha helyet adnának a kérésemnek, mert fontos lenne, hogy a fiúk tudjanak egymásról. Nem kívánom, hogy az a gyermek anyának szólítson, hiszen nem én neveltem fel, de ha az enyém, tudnia kellene, hogy nem én dobtam el magamtól – mondta elcsukló hangon Ilona.
A Köztársasági Statisztikai Hivatal adatai szerint 1960-tól Szerbiában 240 912 eltűnt kisbabát tartanak nyilván. Az országban három, az eltűnt babák szüleit egybefogó szervezet működik. Köztük van a vajdasági eltűnt csecsemők hozzátartozóinak egyesülete is. 2013-ban a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság kötelezte Szerbiát, hogy járjon végére a csecsemőrablásnak, egyéni perben pedig megítélték az első kártérítést ( 10 000 eurót), amit Szerbiának ki kellett fizetni a felperes szülőnek. Pillanatnyilag parlamenti eljárásban van egy törvényjavaslat, amely rendezné az eltűnt csecsemők ügyét, ám ezzel a törvényjavaslattal elégedetlenek a károsult szülők. Mint mondják, a törvénnyel csak megkapnák a kártérítést, de választ arra a kérdésre nem, hogy hol vannak a gyermekeik, hogyan tűnhettek el, kik a felelősök ezért. Az eltűnt babák szülei nem kérik a kártérítést, az igazságot szeretnék megtudni. Mintegy 2000 szülő vár a válaszra, mi történt a gyermekükkel, élnek-e valahol vagy tényleg meghaltak, de akkor a holttestüket szeretnék látni. Személyenkénti vizsgálatot követelnek.
