Fotó: Lakatos János
Hogy mikor kezdődik Kishegyes története, azt senki sem tudja pontosan. Az első írásos említés 1462-ben történt, amikor Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek ajándékozta Hegyesthwrolt. Lehet, hogy ekkor alakult ki a falu, de nem sok ideje jutott a fejlődésre, mert jöttek a törökök és letarolták az egész vidéket. Hogy mi volt itt a török időkben, arról nem sokat lehet tudni, viszont a törökök kiűzését követően Kishegyes története újra kezdődött. 1769-ben 81 békésszentandrási család felkerekedett, és a Krivaja patak partján új otthont alapított. A falu gyorsan gyarapodott, az első katonai felmérés idején készült térképen már 4 utcája van. Az ide települők római katolikus vallásúak, így hamarosan felépül a templom is, amit 1788-ban szentelnek fel Szent Anna tiszteletére. A második katonai felmérés idejére a falu szemmel láthatóan gyarapodott és kiterjesztette határait. Lassanként a rakoncátlan Krivaja folyót is állandó mederbe terelik, ami a mai napig megmaradt. Az 1848-as szabadságharc és forradalom ezt a környéket is eléri, és Kishegyes nevéhez köthető a szabadságharc utolsó győztes csatája: Richárd Guyon itt veri le Jelacsics bán többségben lévő seregét. A szabadságharcot követően túl sok jelentős esemény nem történik, a falu él és gyarapodik, egészen az első világháborúig. Ez Kishegyes számára is, mint minden magyarlakta település számára, hatalmas vérvesztességgel jár. Száz évet kellett várni, hogy az elesett kishegyesi katonákról méltóképpen emlékezzenek meg. Pontosan ezen a hétvégén, a falunap alkalmából avatja fel a kishegyesi helyi közösség az áldozatok nevét viselő emléktáblát.
A trianoni békediktátumot követően Kishegyes is az SzHSz királysághoz kerül. 1941-ben viszont Magyarország visszafoglalja, amit a kishegyesiek nagy örömmel fogadnak. Hogy ez így volt, arról az én családomon belül is több történet van, amiket gyerekkoromban gyakran hallgattam. Például anyai nagyapám háromszor rúgott be életében, az egyik az volt, amikor bejöttek a magyarok. Sajnos, rövid ideig tartott ez az öröm, és nagy árat fizettek érte a hegyesiek. A második világháborút követően a kommunista hatalom sok kegyetlenséget követett el, de lassanként ismét beindult a fejlődés. Három erőteljes vállalat: a Građa-Mont fémipari vállalat, a téglagyár és a szövetkezet munkahelyet biztosított a fél falu számára. A falu fejlődött, az iskolának megépült az új része, emellett fürdőt, új tűzoltóotthont, új óvodát és új egészségházat építettek.
A nyolcvanas években voltam általános iskolás, és elmondható, hogy bőségben telt a gyerekkorom. A legizgalmasabb esemény az volt, amikor felborult egy narancsot szállító kamion a főutcán. Aztán jöttek a kilencvenes évek és a háborúk. A falu három nagy vállalatát tönkretették, majd magánosították. Kishegyes elszegényedett, de az emberek reménykedtek, hogy véget ér a Miloševići-diktatúra. Jött a rendszerváltás, és mindenki remélte, hogy most már jobb lesz. Ideig-óráig úgy is tűnt, de aztán a valóság lassan lelombozta az embereket.
Kishegyesen 1948-ban 6989-en éltek. Ez a lakosságszám egészen a hetvenes évekig stagnált, viszont 1981-ben már csak 6271 embert számláltak össze, 2002-ben pedig már csak 5465-öt. A legfrissebb adat, amit találtam, 2011-ből származik és 4890 főről szól. Nem tudom, hogy ma, a falu újra telepítésének 250. évfordulóján hányan élünk itt, de kicsit félek az igazságtól. Sokan elmentek a környezetemből, túl sokan. A „privátok” korábban kényükre-kedvükre válogattak a munkásokban, most pedig örülnek, ha találnak egy-egy épkézláb dolgozót.
Szomorú gondolatok ezek egy ilyen szép jubileumon, de nem könnyű pozitív gondolatokat kihozni a lesújtó tényekből. Ennek ellenére remélem, hogy Kishegyesnek lesz jövője. A történelem során számos csapás érte ezt a falut, de valahogyan mindig átvészelte. Ha csak egy kicsit sikerül megváltoztatni az emberek gondolkozását, akkor ezt a reményvesztett időszakot is túléli, és Kishegyes története folytatódni fog.
