Az Újvidéki Rádióban 1951. január 20-án sugározták az első magyar nyelvű hangjátékot. Az első, éterbe küldött, hangjátékra adaptált dráma Molnár Ferenc Marsall című műve volt, az évtizedek során százával születtek új rádiódrámák, az Újvidéki Rádió csapata ezen a téren európai hírnévnek örvendett. A jubileum alkalmából elbeszélgettünk Vajda Tibor rendezővel, aki gyermekszínészként kezdte pályafutását, és még ma is, bő hat évtized elmúltával is aktívan kiveszi szerepét úgy a rádiózásból, mint a művelődési közéletből. Megkértük, hogy meséljen a kezdetekről, és mindarról, ami a rádióhangjátékot kiemelkedő műfajjá tette tájainkon.
Vajda Tibor (Fotó: Dávid Csilla)
– Valaki valamikor fölfigyelt arra, hogy hároméves koromban az újvidéki református templomban szavaltam. Később, általános iskolásként beajánlottak a rádióhoz, Argyelán Istvánnak és Hoffmann Máriának, nem emlékszem arra, hogy a rádióban mikor kezdtünk felvételezni. Ugyanis amikor kis taknyosként bejártam oda, még csak élőben sugározták a műsorokat, magnószalag nem volt. A drámákban számtalanszor meghaltam, mindig kis partizánokat, futárokat alakítottam, akiknek törvényszerűen ez volt a sorsuk. Apám otthon minden alkalommal megsiratott. ’51 vagy ’52 lehetett, amikor a Tavasz Jánoska elindul versből eljátszottam Jánoska szerepét, tehát ekkor „indultam el” én is, és attól a naptól kezdve nem hagytam el a rádiót. Nagyon sok idő. Az első felvételem, amelyet őriznek az Újvidéki Rádióban, 1955 novemberében készült, a Fegyenc című hangjátékról van szó, kiskorú bűnözőt játszottam. A felvétel bizonyíték arra, hogy akkor már ott voltam. Olyan gyerekek mellett játszhattam, mint Gerold Laci, Végel Pepi, Simon Vilmos és Mehrzluft Hermann, akkor ez hatalmas attrakció volt számomra! Ők jóval, 4-5 évvel idősebbek voltak nálam, betársultam közéjük, hetente volt gyerekhangjátékunk, kb. 15 percesek. Miután elkezdtük szalagra rögzíteni az anyagot, hosszabbak, 30–50 percesek lettek, készítettünk kétrészes hangjátékokat is. Amatőr alapon ment minden, se iskola, se akadémia nem volt, a rádió színészegyüttesét átkvalifikált amatőrök alkották. Emlékszem Gerich Endre bácsira, és, ugye, Ferenczi Jenőre, nagyon tehetséges rádiószínész volt, különösen jól tudott bánni a hangjával. A mikrofon előtt az a lényeg, hogy az ember hanggal elérje azt, amit nem tud megmutatni. Nem ugyanaz színészkedni színpadon, filmen, vagy rádióban. A rádió tulajdonképpen azoknak a műfaja, akiknek a „fejében van valami”, van vevőfelületük. Aki rádiót hallgat, az nem megrágva és az asztalra köpve kap mindent, csak hangot hall, arról, hogy hol van az, aki beszél, asztalnál ül-e, hogy néz ki, van-e bajsza stb., a fejében alakul ki a komplett kép, amelynek komplexitása egyenesen arányos az agytekervények számával. Olyan képet alkot a hallgató, amely megfelel neki. A filmben adott a szereplők kinézete, a kosztüm, a környezet, a díszlet, a rádióban nincs semmi. A rádió az interpretáción és a rendezésen keresztül sugall ugyan, de a lényeget a fantáziára bízza. Hangeffektusokat, különböző hangtereket használunk, az egyik pillanatban a világűrben lehetek, a másik pillanatban a pincében, nem kell környezetképet építeni. Ha egy hangteret szövegileg, reverbek, visszhangok hozzáadásával sugallok a hallgatónak, akkor azt megjegyzi, és a következő alkalommal már felismeri, beazonosítja világűrnek vagy éppen pincének. Dolgoztam a televízióban és a színházban is, de hű maradtam a rádióhoz, ez köt legjobban ahhoz, akinek csinálom. A rádióban muszáj pontosnak lennünk, míg a színházban lehetnek olyan jelzések, amelyeket vagy így, vagy amúgy fogunk fel. A színházi rendezők saját filozófiájuk szerint alkalmazzák a jelrendszereket, ha megértetted, akkor jó, ha nem, akkor hát… te vagy a hülye. A tv-játék, a film is sokkal konkrétebb, realisztikusabb valami, modern közlési eszközök. A rádióban egyetlen egy sávon közlekedünk, ha ezen nem értjük meg egymást, akkor nincs segítség. Azért maradtam hű a rádióhoz, mert szeretem úgy megcsinálni a dolgot, hogy az mindenkinek világos legyen. Ez nem azt jelenti, hogy alpári módon kell alkotni, az egyszerűt is lehet igényesen csinálni.
Goethe mondta egyszer: A népnek nem azt kell nyújtani, amit kér, hanem azt, amit kérnie kellene. Ilyen kultuszminiszter kellene nekünk is, olyan, aki igényes dolgokat csináltat, nem pedig valóságshow-kat. Nálunk a ’70-es években megnyílt a Diskos nevű lemezkiadóház, ún. „novokomponovana” hulladékzenét produkáltak, degradálva ezzel a művészetet, a zenét, különösen a népzenét, és a hallgatókat is. Szégyen lenne idézni is abból, amiket felvettek. Politika volt az egész, a nép hülyítése – minél butábbak az emberek, annál könnyebben manipulálhatók. Azok a rádiójátékok, amelyeket mi készítettünk annak idején, mindegyik fesztiválon díjakat nyertek, erről voltak nevezetesek. Az újvidéki rádiónak volt a legerősebb adója, fedtük Európát, az Atlanti-óceán felett elsőként fogták adásunkat azok, akik hazafelé repültek. A „hatalmas” demokratikus változások megtörténte után a műsorokat áttették ultrarövid hullámhosszra, a magyar nyelvű adást már az Újtelepen sem fogtuk. Tehát, akkoriban, a ’60-as és ’70-es években hallgatottságunk hatalmas volt, így azok is felfigyeltek ránk, akiknek feladatuk a politikai üzenetküldés volt, nekik érdekükben állt az, hogy a külföldre, messzire eljutó műsorok ne legyenek olyanok, amelyek miatt szégyenkeznünk kellene, ezért megteremtették számunkra a kellő munkafeltételeket. Mi jól megcsináltuk a műsort, de a színvonal nem csak a mi érdemünk. Szimin Magda, akinek rengeteget köszönhet az Újvidéki Rádió és a vajdasági kultúra általában, szívügyének érezte azt, hogy Újvidéken, a rádiószínjátszással magvat teremtsünk a színháznak. Az Újvidéki Színház az Újvidéki Rádió drámai, állandó együttesére épült, amely egy pillanatban 24 színészt és 5 rendezőt is számlált. Csak a szkopjei rádiónak volt hasonló, saját együttese, máshol nem volt. Műszaki tekintetben a ljubljanai rádiósok álltak az élen, színészileg, művészileg, hangfelvételezésileg mi voltunk a legjobbak. Fece Iván Európában is a legjobb, drámai hangfelvételezőnek számított.
Nem akartam színész lenni, mert idegesítettek a rendezők. Akármilyen hülyeséget kitalálnak, a színésznek hinnie kell benne, és meg kell csinálnia. Én nem tudok hinni marhaságokban, tiltakoztam, ezért beiratkoztam rendezői szakra. Belgrádban befejeztem az Akadémiát, foglalkozásom a rádió által lett meghatározva. A rádió gyermeke voltam, igaz, mivel nem akartam színész lenni, ösztöndíjat nem adtak szakmám kitanulásához, rendezőknek akkoriban nem adtak ösztöndíjakat. Lányi István, Varga István, Szilágyi László, Gellért Tibor, Bambach Róbert – az akkori rendezők közül már csak én mozgok. Voltak rendezőink mind az öt nyelven, de a magyar nyelvű rádiódrámák, így a rendezők is, voltak a legszámosabbak. Az egész magyar együttes állandóan a rádióban dolgozott, nagyon jól tudta mindenki, hogyan kell használni a mikrofont. Nemrégiben dolgoztam a Szerb Nemzeti Színház két élművészével, halvány fogalmuk sincs, hogyan kell mikrofon előtt színészkedni. Ők a hátsó sorokban ülőknek játszanak. Ha húsz évig a rádióban vagy, csinálod, mint ahogy én is végigcsináltam, akkor beléd idegződnek a dolgok. Együtt csináltunk mindent, jókat röhögtünk, bármi történt is, például amikor Fejes Gyurka a diszkóklub helyett disznóklubot mondott. Nem voltunk egymás ellenségei, nem veszekedtünk, csak azok voltak a csapatban, akik tényleg ott akartak lenni. A ’90-es években rengeteg hangjátékot letöröltek, az archívumból kiragadott szalagokra felvételezték a hülye, politikai tömeggyűléseket, holott a hangjáték olyan nívója a rádiózásnak, amely messze felülmúlja a rádió alaphivatását, a hírközlést. Sajnos manapság a rádió ugyanolyan hírközlő szervé sorvad, mint a tv, ugyanazokat a marhaságokat, senkit sem érdeklő híreket ismételgetnek ötpercenként, újra és újra a szánkba rágják, elénk köpik ugyanazokat a dolgokat. A rádiójátékot egyszer hallod, utána ráépítesz, megadott az a szabadság, hogy Te alkoss. Az emberek manapság hozzászoktak ahhoz, hogy nem gondolkodnak, kész termékeket várunk – fast food, ugyanakkor azt sem tudom, hogy mi a tészta, hogyan kell lekvárt főzni… Nem is érdekel, készen kapom. Manapság a készen tálalt, megemésztett, rossz hír a jó hír, ilyesmire harapunk. A rádiójáték műfajának a lényege a szabadság, mindenki egyedien éli meg, benned születik meg vizuális kép – áradt a szó Vajda Tibor rendezőből.
