Az Újvidéki Rádióban 1951. január 20-án sugározták az első, magyar nyelvű hangjátékot. Eleinte csak élő adásra volt műszaki lehetőség, a színészek a mikrofon előtt állva olvasták az éterbe a szöveget, magnószalagra nem rögzíthettek semmit. Az évtizedek során százával születtek új rádiódrámák, az Újvidéki Rádió csapata ezen a téren európai hírnévre tett szert. Jódal Rózsa szerkesztő/dramaturg, írónő a kezdetekkor még nem volt a csapat tagja, akkor került az Újvidéki Rádióhoz, amikor a rádióhangjáték a fénykorát élte.
Jódal Rózsa (Dávid Csilla felvétele)
– Húsz évig újságíró voltam, a Jó Pajtás irodalmi rovatát szerkesztettem. Sok rovatom volt még ezenkívül. Legjobban a Hadaró Jutkát szerettem. Nem tudták, hogy én írom, eltitkoltuk. A gyerekolvasó azt hitte, egy vele egyidős, hatodikos-hetedikes elemista sorait olvassa. A fiúktól szerelmes leveleket kaptam, a lányoktól meghívást nyaralásra a falujukba. Büszke és boldog voltam. Sokat utaztunk, bejártuk egész Vajdaságot, az akkori Jugoszláviát, de külföldre is eljutottunk, hivatalosan is, Magyarországra, Romániába, Németországba, Görögországba, Lengyelországba, iskolákkal, gyermekintézményekkel, testvérlapokkal tartottuk a meleg, baráti kapcsolatot, s persze sok-sok gyerekkel. Húsz év után azonban úgy éreztem, hogy kiégtem, egyre gyakrabban írok hasonló témákról. Szerettem volna változtatni. Újítani. Kapóra jött, hogy Deák Ferenc írótársam, aki akkor a rádiódráma főszerkesztője volt, egy találkozásunk alkalmával megkérdezte, hogy nem mennék-e át a rádióba dramaturgnak. A gyermekhangjátékokat szerkeszteném. Igent mondtam. Amikor odakerültem, már két nyelven készültek a hangjátékok. Azelőtt, 1976-ig csak magyarul. Később honosodott meg az elképzelés, hogy a szerkesztőség ötnyelvűvé váljon. Fokozatosan vették fel a szlovák, román, és ruszin dramaturgokat, és alkalmazták tiszteletdíjasan a rendezőiket. Egy közös „deszkben”, közös stúdiókban dolgoztunk, jó volt az együttműködés. A hozzánk beérkező legjobb szövegeket felajánlottuk nekik, ők pedig a sajátjaikat nekünk. Nagyon jó fordítóink voltak. A legkiválóbbak és a számunkra legtöbbet fordítók Borbély János és Szilágyi Károly voltak, de felsorolni is nehéz lenne azokat az írókat és rendezőket, akik ilyen téren is maradandót alkottak. Miután odakerültem, már jelentkezett a valutahiány. Külföldi íróktól már nem vásárolhattunk eredeti hangjátékokat, sőt dramatizálni is már csak a legalább ötven éve halottak műveit lehetett, mert azokra már nem vonatkozott a megszorítás. Az akkori Jugoszlávia szinte minden tagköztársaságából igyekeztünk lehetőleg minél több értékes hangjátékot, vagy dramatizálásra érdemes irodalmi szöveget beszerezni, lefordíttatni, eljátszatni. Habár egyre körülményesebbé vált a beszerzésük, kifizetésük, igyekeztünk rendszeresen bemutatni a magyarországi, erdélyi és szlovákiai magyar szerzők új hangjátékait. A hozzánk került dramaturgok közül szinte mindenki fiatal volt, és valamennyiünket megfertőzött a hangjátékírás „lázas betegsége”, öröme. Már nemcsak leveleztünk, telefonálgattunk, hangjátékírásra unszoltunk minden fellelhető, közelünkben élő írót, nemcsak dramatizáltunk, adaptáltunk és szerkesztettünk, hanem magunk is valósággal belevetettük magunkat a hangjátékírásba. Hadd említsem meg a hangjátékíró kollégákat: Deák Ferencet, aki számtalan hangjátékával (is) rangos díjakat nyert, Pavle Janković Šolet, aki, miután Deákot nagykövetté választották, főszerkesztője lett a csapatnak, Jelena Jankovićot, a feleségét, Fülöp Gábort, Deák után a magyar részleg vezetőjét, aki kísérleti hangjátékaival aratott sikereket, a folyamatosan újító Vojislav Despotovot, a gyermekeknek író Borisav Atanaskovićot, Vujica Rešin Tucićot, Böndör Pált, akinek a sakkozó gépről írt hangjátékát nyomban németre is lefordították, Lakner Editet, aki több mint száz portréműsort készített, megörökítve neves színészeinket, rendezőinket, íróinkat, hangfelvevőinket, akik közül sok már nem él, ez volt az utolsó személyes megnyilatkozásuk. S a többieket: Juraj Madackit, aki szlovákul, és Natalija Dudast, aki ruszin nyelven írt. Én már korábban, odakerülésem előtt is írtam hangjátékot. 1969-ben, az Újvidéki Rádió fennállásának 20. évfordulója alkalmából kiírt pályázaton Az A/5-ös épület titka című gyermekhangjátékommal első díjat nyertem. Ez később, a rádió és a Forum közös kiadványaként Éva naplója címmel könyv alakban is megjelent. A kötet tíz író: Sárosi Károly, Kopeczky László, Fehér Ferenc, Sulhóf József, Svetislav Ruškuc, Saffer Pál, Foky István, Gellér Tibor, Jódal Rózsa és Burkus Valéria egy-egy gyermekhangjátékát tartalmazta. Ugyancsak a jubileum alkalmából jelent meg Álmok szirtjén címmel a felnőtteknek írt hangjátékok gyűjteménye. Később, 1975-ben Tajna zgrade A/5 címmel, Argyelán István szerkesztésében és Svetislav Ruškuc fordításban, a Srpska čitaonica kiadásában szerbül is megjelent hat magyar gyermekhangjáték Kopeczky László, Fehér Ferenc, Jódal Rózsa, Saffer Pál, Németh István és Dévavári Zoltán tollából. Sajnos, azóta sem jelentek meg hasonló kiadványok…Tájainkon a hangjátékírás és a hangjáték „gyártás” – egészen a kilencvenes évekig virágkorát élte. Hangjátékainknak hatalmas sikereik voltak. Rengetegen hallgatták őket. Díjakat nyertünk. Saját rendezőink, képzett, országosan elismert hangfelvevőink és kiváló színészekből álló állandó drámai együttesünk volt. Amíg nem alakult meg a magyar színház Újvidéken, színészeink az M Stúdióban játszottak kamaradarabokat. Nagy sikerrel, mindig telt házzal, mert igény volt rá. Szerettek bennünket. A nyolcvanas években már az ötnyelvű rádiódráma élte fénykorát. Külön műsoridőben sugároztuk a klasszikus- és kísérleti hangjátékokat, az M Stúdióban nyilvános előadásokon felvett irodalmi műsorokat, a mesejátékokat, a gyermek- és ifjúsági hangjátékokat, sőt a többnyelvű szerkesztőség már rövidhangjáték-műsorokat is beiktatott, amelyeket éjfél után sugárzott. Magyar dramaturgja Krnács Erika volt. Kálmán fiam is akkor kapott kedvet a hangjátékíráshoz. Számtalan rövid hangjátéka hangzott el magyarul is, szerbül is. S egyre több írónkat sikerült megnyernünk a hangjátékírásnak. Olyanokat, akik addig csak más műfajban gondolkodtak, vagy írtak ugyan hangjátékot, csak nem gyermekeknek, fiataloknak. Büszke vagyok rá, hogy Tolnai Ottó, Brasnyó István, Böndör Pál, Kontra Ferenc, Burány Nándor, Földi Sándor és László, Faragó Árpád és Attila, Szemerédi Magda, Havas Eszter álnéven N. Kiss Júlia színésznőnk, sőt Dudás Károly is írt „nekem” ifjúsági hangjátékot. S még hányan és hányan! Az Irodalmi Pódiumon neves itteni és magyarországi, erdélyi írók léptek fel és – a mi együttesünk tagjain kívül – olyan hírneves színészek, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Tordy Géza és mások. Ezekből a nyilvánosan felvételezett izgalmas beszélgetésekből, irodalmi műsorokból állt össze Böndör Pál sokat hallgatott szombati, rádiós irodalmi műsora. Az M Stúdió mindig tömve volt, alig lehetett helyet kapni. (Pár évvel ezelőtt, hosszú kényszerszünet után, próbálták felújítani ezeket a nyilvános beszélgetéseket/ fellépéseket, ám a terem szinte kongott az ürességtől. Az embereket leszoktatták róla, hogy ide járjanak.) Aztán eszembe jutott, hogy felújíthatnánk a korábban már létező, de akkor már évek óta nem működő Nemecsek színjátszó együttest. Pályázatot írtunk ki, amelyre több mint ötven gyermek jelentkezett. A 42 alapító taggal kezdetben Ferenczi Jenő foglalkozott rendszeresen. Később, felváltva, Szilágyi Károly, Gellér Tibor, Fülöp Ágnes, Bicskei Elizabetta, Káich Katalin és Láncz Irén is. A gyermekszínészek fényképes tagsági igazolványt kaptak, s nyaranta közös kirándulásokra vittük őket. A csoport sikeresen, és nagyon lelkesen működött. A színészmesterségen, mikrofonhasználaton, stb. kívül nyelvtechnikára, helyes dikcióra, jól artikulált beszédre is tanítottuk a kicsiket. A legjobb gyermekhangjátékokat iskolákban, „családias” körülmények között is bemutattuk. Velünk jött a hangfelvevő, olykor a szerző, vagy a rendező, a dramaturg, és a színészek, gyermekszínészek közül is néhányan. Érdekes beszélgetések sikeredtek ilyenkor. A gyermekhallgatók még közelebb kerültek a rádiózás „rejtelmeihez”. A sikeren felbuzdulva a főszerkesztő úgy döntött, hogy a többi négy nyelven is meg kell alakítani a gyermekszínjátszó csoportokat. A gyermekszínjátszó-együttes működtetése jó alkalom volt arra, hogy a gyerekeket – azokat is, akikből sohasem lettek színészek – megtanítsuk a helyes beszédre, gyönyörű, új kifejezésekre, a bátor kiállásra, arra, hogy később az életben ökögés-makogás nélkül el tudják mondani a véleményüket… Úgy éreztük, missziónk van. Néhányan közülük tényleg színészek, vagy rendezők lettek: Figura Terézia, Szőke Zoltán, Molnár Zoltán, Lenner Karolina, Lavró Ferenc és mások.
Jódal Rózsa, Lakner Edit és Fischer Károly
Idővel kevesebb lett a pénz, azt mondták: drága mulatság autóval terepre járni, így felhagytunk a „tájolással”, de továbbra is odafigyeltünk a publicitásra. Ha hangjáték-bemutatónk volt, azt a Magyar Szóban és a Jó Pajtásban is reklámoztuk. Képben és szóban. Torok Csaba, Sinkovits Péter, Náray Éva és Bartucz Gabriella hangjáték-kritikákat írtak. (Ma már senki sem foglalkozik ilyesmivel.) A hangjátékműsor, mint olyan, akkoriban a figyelem központjában volt. Most lassan elsorvad, pénz- és emberhiány miatt alig produkálnak valamit. Színészek, rendezők még lennének, jönnének, de nincs aki megfizesse őket. 1992-ben felszámolták a színi együttest, 1999-ben pedig szélnek eresztették a dráma egész szerkesztőségét. Azóta hol adnak nekik egy lélegzetvételnyi munkalehetőséget, hol ismét megfosztják őket tőle.
A saját hangjátékaimmal kapcsolatban elmondhatom, hogy én is azért kezdtem őket folyamatosan írni, mert valósággal „megfertőződtem”, amikor a rádióba kerültem. Akkoriban sokat fordítottam, dramatizáltam, s végül én is „szakmányban” kezdtem írni őket. Úgy véltem, hogy ha már annyi írót hangjátékírásra ihletek, miért ne tegyem meg ezt önmagammal is? Rádiójátékaim és gyermekhangjátékaim közül hadd említsek meg néhányat: Kvíz, Artane 2 mg, Kétszemélyes házioltár, Csak!, Este, Fejünk fölül a tetőt, Stigma, Pas de deux, Green Walls, Méhek, a Gömblakó, Memento mori, Robotosdi, Mimóza, Minden fáj Jánoska panaszai.
Jelenleg novellákat, meséket írok a Hídba, az online-folyóiratokba, és a magyarországi Hitelbe, valamint a lapokba, könyvkritikákat a Szempontnak – s olykor hangjátékokat is. – S közben meghallgatom az Újvidéki Rádió nagyszerű hangjátékállományának (van belőlük vagy háromezer!) ismétléseit, és ritka ősbemutatóit. (Idős, betegeskedő ismerőseimtől tudom, hogy nekik, akik már megromlott látásuk miatt olvasni, tévézni sem tudnak, a rádiózás szinte már az egyetlen örömük, s hogy legtöbbjüknél éjjel-nappal szól az Újvidéki Rádió!) És szurkolok, hogy mielőbb rendeződjön a hangjáték-szerkesztőség státusza, s Lakner Editnek és társainak legyen ismét elég anyagi és erkölcsi/társadalmi támogatottsága, hogy a hangjátékszerkesztést ott folytathassák, ahol sikersztorink – nagyon remélem, hogy csak ideiglenesen – elapadt.
