Sándoregyháza

Néma csend fogad bennünket Sándoregyházán hétköznap a déli órákban. A levegő olyan tiszta és friss, hogy harapni lehetne, és míg a közeli Belgrádban nyüzsgés és forgalmi dugók akadályozzák a létet, addig itt madárcsicsergés, széles utcák, rengeteg fa és zöld vár minket. Magyar szót azonban már alig hallani. Egyik beszélgetőtársunk könnyek között el is árulja, attól fél, hogy ő még szemtanúja lesz annak, hogy „eltűnünk innen”.

Sándoregyháza Pancsova községben található, a Duna mellett, körülvéve vízzel. Egyike a három bukovinai székelyekből telepített falunak (a másik kettő Székelykeve és Hertelendyfalva), 1883 és 1886 között érkeztek ide a magyarok. Az ezer lakosú faluban ma mintegy négyszázan vannak, a hivatalos adatok szerint, a helyiek szerint azonban ennél kevesebben, s közülük is csak kevesen beszélik már a nyelvet. A művelődési egyesület elnöke maga is bevallja későbbi beszélgetésünk során, hogy alig hall magyar szót a hétköznapokban, hiszen munkahelyén is mindenkivel szerbül beszél, és felesége sem magyar, így otthon sem igen használják a nyelvet. A helyi plébános pedig hozzáteszi, a faluban az is jellemző, hogy két magyar szülő sétál az utcán a gyermekeivel, és azokkal fennhangon szerbül beszélgetnek. Mindez akkor kezdődött ennyire intenzíven, amikor megszűnt a magyar oktatás. A faluban régen működött egy gombgyár, ott sokan dolgoztak, s a legtöbben halászatból éltek, de ma már azzal sem érdemes foglalkozni.

BONNAZ SÁNDOR MAGYAR MŰVELŐDÉSI EGYESÜLET

Kétezerben, vagyis tizenhat évvel ezelőtt alakult meg a Bonnaz Sándor nevét viselő magyar művelődési egyesület Sándoregyházán. Bonnaz Sándor püspök volt, aki a székelyekkel együtt érkezett a faluba, az egyesület pedig Mellár József plébános kezdeményezésére alakult. Német András, az egyesület jelenlegi elnöke Pancsován fogad bennünket, itt beszélgetünk munkaidejének szünetében arról, hogy már nem nagyon van kinek táncot tanítani, s bár aktív az egyesület idősebb tagsága, fiatalok szinte nincsenek is, akiket érdekelne a hagyományőrzés.

– Nyolc gyerek jár jelenleg táncolni. Van zenekarunk is és asszonykórusunk is. Elég szépen működünk, csak hát kevés a fiatalság. Tavaly megszerveztük a pópikázást, ami egy hagyományos székely játék, botokkal játsszák. Ez nagyon nagy sikert aratott, még a pancsovai múzeum is felfigyelt rá. A pancsovai városházával nagyon jó az együttműködésünk, és a helyi közösséggel is. Támogatást is kapunk, de hiába, amikor nincs kinek bemutassuk a műsort. Régen más volt. Volt több gyerek, nem volt számítógép, mindenki az utcán játszott, s aztán jött a gyors élet, és minden megváltozott – mondta Német András, akinek idejében még volt magyar oktatás, vagyis húsz-harminc évvel ezelőtt. Ő 1964-ben született, s azt mondja, ő az egyesületben talán a legfiatalabb. A mai 18 évesek már nem is tudják, nem is veszik észre, hogy átváltanak szerbre beszéd közben. Ma már csak választott tantárgyként lehet tanulni a magyart.

PLÉBÁNIA

Pósa Gyula plébánostól megtudjuk, hogy nemcsak a magyart, a pattyán bolgárt is kevéssé beszélik már a gyerekek. Ő horvát nyelven és magyarul misézik minden vasárnap. Jómaga nyugdíjba készül, keveset, mindössze öt évet volt Sándoregyházán, s már távozik. Helyébe Csipak Csaba érkezik.

– Az idén hét elsőáldozó volt. Évről évre csökken a gyerekek száma, de minden van, amit egy plébánián tenni kell. Egy-két keresztelő és hat-hét temetés van egy évben. Átlagban 25–30 hívő van a templomban, s főleg idős asszonyok.

MAGYAR OKTATÁS – FAKULTATÍV

Az iskolában az elmúlt években stagnál a tanulók száma, míg húsz évvel ezelőtt kétszer ennyien tanultak, vagyis több mint százan, ma csupán hatvan tanulója van a sándoregyházi általános iskolának. Hét osztály működik, s az iskola keretében van egy iskola-előkészítő csoport is.

– Az iskola tavaly ünnepelte fennállásának 140. évfordulóját. Mindig nagyon nagy figyelmet fordítunk egymás jeles napjainak megünneplésére, és arra is, hogy mindenki meg tudja őrizni saját identitását, és ápolni tudja saját hagyományait. A falu lakosságának harminc százaléka magyar, harminc százaléka bolgár, a többi pedig szerb és más nemzetiségű. Választott tantárgyként a magyart és a bolgárt is lehet tanulni, s ezen a tantárgyon belül a hagyományok megőrzésére is nagy figyelmet fordítanak a tanárok. Magyar nyelven a nyolcvanas évek közepétől nincs oktatás, addig rendesen folyt a tantárgyak oktatása magyar nyelven is – mondta az iskola igazgatónője, Sanja Simić, aki harminc tagú kollektívát vezet. Az iskola egyébként nagyon sikeres, fotószakköre több helyen vendégszerepel, de kórusa is, s az anyanyelv napját is Sándoregyházán ünneplik a környékbeliek az elmúlt tíz évben. S mivel kevés a tanuló, mindenki mindenben részt vesz.

Almási Júlia, a magyar nyelv oktatója a sándoregyházi Moša Pijade Általános Iskolában, s a falu kántora is.

Azt mondja, az asszimiláció nagyon nagy, és teljes magyar család már nagyon kevés van, vagy egyáltalán nincs is, és a gyerekek is nagyon nehezen értik a nyelvet.

– Alsó osztályban megtanuljuk a betűket, hogy tudjanak olvasni, de amire én a hangsúlyt fektetem, azok az énekdalok, játékok, ami megmarad nekik. Mert ezt lehet velük csinálni, verseket, új szavakat tanulunk. Nehéz a gyerekeknek a magánhangzókat kiejteni, nagyon sok munkát kell befektetni, hogy valami kis eredmény legyen. Amennyire lehet, a nyelvtant is becsempészem, összehasonlítjuk a szerbbel, de nagyon nehezen beszélnek, s ezért nehéz dolgozni is. Ott, ahol vegyes a házasság, ott nagyon nehéz, mert kevés az olyan szülő, aki tudatosan felvállalja, hogy következetesen magyarul beszéljen a gyerekhez. Ott könnyebb, ahol a nagyszülők is ott élnek, mert akkor velük még beszélnek a gyerekek magyarul, amíg a szülők dolgoznak. Ezeknek a gyerekeknek már egyre kevesebb a magyarságtudatuk. Régen az úgy volt, hogy mindenki tudott magyarul, attól függetlenül, hogy szerb volt, vagy bolgár az illető. Egymás nyelvét beszéltük, én is tudok még pattyán bolgárul beszélni, de a mai fiatalok már ezt nem mondhatják el magukról. Kevesen járunk templomba is. Mintha az emberek belefáradtak volna mindenbe.

Amikor Júliát arról kérdezem, félő-e, hogy néhány évtized múlva már nem lesz, aki emlékezzen, hogy itt valaha székely magyarok is éltek, a lényegre tapintok, s könnyeket csalok a szemébe.

– Már egyszer kimondtam ezt. Nagyon szörnyű a számomra, hogy tanúja leszek annak, hogy eltűnünk innen. Nem tudom, hogy ezt meg lehet-e változtatni – csuklik el a hangja. Azt mondja, Sándoregyházán kicsit későn jutott eszünkbe menteni magunkat. Aki nem él ilyen közösségben, nem is tudja talán megérteni, hogy milyen az, hogy sehol sem hallasz magyar szót – teszi hozzá.

IDENTITÁSŐRZÉS ZENÉVEL

Györfi Sándor, a sándoregyházi, és még négy környékbeli iskola zenetanára, illetve a Dél Pacsirtái regionális kórus vezetője is az iskolában tartózkodik látogatásunkkor. Azt mondja, az ő generációjának felelőssége a magyarságmentés ezen a vidéken, vagyis a középkorosztályé.

– Tavaly alapítottunk önálló civil szervezetet, s kielégítő eredményekkel pályáztunk is, s a Bethlen Gábor Alapnak sokat köszönhetünk. Vannak szórványtámogatások, ahol már a mi szórványunk az elmúlt két évben nem jutott támogatáshoz. Nehéz anélkül működni, hiszen a kórus tagjai különböző településeken élnek, s utazni kell mindenhová. A Dél Pacsirtáit kistérségi kórusnak szeretem nevezni, mert a sándoregyházi gyerekek mellett a hertelendyfalviak, a székelykeveiek vannak nagy számban, valamint keveváriak és pancsovaiak is vannak. Önálló próbák vannak, s időnként, fellépések előtt közös próbáink. A gyerekek között így kapcsolatot teremtünk, s az anyanyelvápolás mellett a közösségépítés a célja ennek a kórusnak, továbbá a nemzeti öntudat ápolása, és a zenei nevelés, hagyományápolás is – mondta Györfi Sándor, aki hozzátette, az iskolai zeneoktatásban lévő kis óraszám miatt a kórusnak az is a feladata, hogy a gyerekeket éneklésben is nevelje, hiszen kevés gyermek közül nem lehet kiválasztani a kiváló énekeseket. Kodály elvei alapján tanít Sándor, aki vallja, hogy van még magyarságtudata az itteni magyaroknak, de ezt ápolni, támogatni kell.

– Még van magyar identitás. Az a kérdés, hogy milyen mértékben, s szépeket remélve, az is, hogy milyen sebességgel újítható és erősíthető – mondja.