Budiszava

Budiszava, azaz Tiszakálmánfalva alig félórányira fekszik Újvidék belvárosától, mégis egy teljesen nyugodt, az urbánus tempót csak nyomokban felvillantó településről beszélhetünk. Az életmód merőben különbözik a városi nyüzsgéstől, a település nem külváros, nem is előváros, hanem valódi falu. Méghozzá magyar falu, mert ha az utcán valakit megszólítunk nyelvünkön, valószínű, hogy megérti, és válaszolni fog. A korábbi népszámlálási adatok szerint a 3600 fős lakosság csaknem egyharmada magyarnak vallja magát itt. A faluról, annak létrejöttéről, történelméről talán Milánovits Tibor nyugalmazott tanító tud legtöbbet mondani, ő már idestova 85 éve tiszakálmánfalvi. – Régebben érezhető volt a falu fejlődése, aztán stagnálás következett, majd ismét fellendülés. Sajnos ezt a fejlődést nem kötném a gazdasági jelzőhöz. A falutelepítés 1883-ban kezdődött, a telkeket egy évvel később jelölték ki. A XIX. században egész Magyarországon, és így a déli országrészben is erős benémetesítési telepítés történt, Tisza Kálmán miniszterelnök úr idején kérték egy 200 magyar családot számláló község létrehozását. Már a legelején is 800-nál többen éltek a faluban, dédanyám az elsők között jött az Ókér, azaz Zmajevo környéki tanyavilágból, özvegyen, három fiával és három lányával, 1885-ben. A falu helyén lévő erdőket a licsányok irtották ki rendelésre, ők értettek ehhez, 3200 kataszteri holdas települést terveztek. Nem jelentkezett annyi magyar család, amennyire számítottak, összesen csak 152, utánuk harminc-egynéhány német család is ide települt. Végül is 232 telket jelöltek ki. A magyarság gyorsan elszegényedett, a németség ugyanis már kezdetben nagyobb potenciállal, vagyonnal települt ide, az én gyerekkoromban négy vagy öt, száz holdnál is nagyobb birtokkal rendelkező német gazda volt. A magyarok közül a nagyapám gyűjtött össze legtöbbet, közvetlenül az agrárreform előtt 164 holdja volt. A többi magyarnak legfeljebb 36 holdas birtoka volt – meséli a tanító bácsi. Bár Milánovits a vezetékneve, mégis magyar, valószínű, hogy a korabeli beolvadásban részt vettek az ősei, és magyarokká váltak. – A magyarság szegény volt ugyan, de a szaporulat megvolt. Még 1953-ban is, amikor Kátyról ide helyeztek tanítónak, 42-es létszámú első osztályom volt. A negyedikesek 40-en voltak. A legutolsó nagy, magyar tagozat az unokám osztálya volt, 1977-ben – 26-an voltak. Most összesen, ha van 55 magyar tanuló az iskolában… – meséli, majd hozzáteszi: addig nem számítunk szórványnak, ameddig van iskolánk! Nekünk még, hála istennek, megvan a teljes, nyolc osztályos iskolánk!

A tanító bácsi nem párttag, felhagyott a politikával 1989-ben: Hiszem, hogy a Vajdasági Magyar Szövetségnek köszönhető az, hogy a faluban három diákból álló magyar osztály is megnyílhatott, és hogy elkerülhettük a fúziót – véli beszélgetőtársunk, aki ügyes fafaragómester lévén legutóbb hat óvodás, leendő kisdiák számára faragott óvodai ballagási jelvényt. A faluban, hagyományosan, az ovisok is kapnak faragott ballagójelvényt – kopjafa és fokos szimbólumokkal. A faluban az idén nyolc nyolcadikos diák ballagott.

Galambos László A múlt, a jelen és a jövő szorításában című, helytörténeti könyvének adatai szerint a 1895-ben 200 tanulója volt a falusi iskolának, 1889-ben 1250 magyar lakott a településen, katolikusok, reformátusok és nazarénusok. 1891-ben már felépült a jegyzői lak, 1894-ben pedig Tiszakálmánfalvát már nagy községgé nyilvánítják. A katolikus templom 1908-ban épül, megalakul a tűzoltóság, a Katolikus Olvasókört 1904-ben alapítják meg, a főutcán, egy magánházban, 1912-ben a plébánosnak köszönhetően a könyvtárral együtt átköltöztették a Kör helyiségeibe.1920-ig magyarul és németül folyt az iskolai tanítás, utána, 1941-ig három nyelven – csatolják a szerbet is. A szerb gyökerű gyerekeket az ún. szláv–magyar tagozatra íratták. – A mi csúfnevünk Vicsek volt, volt köztünk Antolovics, Antonics, Gálics, Drobnjik, Derkovits, Merkovits, Jankovics, Milánovits és Mándics is, mi jártunk a vicsiskolába. A szerb történészek rájuk, „szerb családokra” gondolnak akkor, amikor arról írnak, hogy bizony abban az időben már milyen sok szerb élt a faluban. Az őseik valamikor valóban szerbek voltak, de elmagyarosodtak – magyarázta a tanító bácsi.

A faluban már az 1920-as években volt teniszpálya, tekepálya pedig mindegyik kocsmában, legalább nyolc helyen. 1930-ban megindult a magyar színjátszás, 1931-ben a falusi dalegylet díjat nyert. A ’40-es években, a háború után is még megszervezték a Vityilló elnevezésű táncos délutánokat, Szajkó György zenélt, az ifjúság az üresen maradt nagy, német házak nagy szobáiban táncolt, sötétedésig. Vasárnap délutánonként a nagylányok és a legények kisétáltak a vasútállomásra, bevárták a vonatot, – Ki jön, ki megy a szomszéd községbe? – ezt figyelték.

1946-ban Masa Péter falusi kántortanító 38 évesen mártírhalált halt, hivatalosan: Goli otokon. Ő volt a nyolcadik halott abban az évben, a falusiak úgy tudják, hogy valahol a közelben agyonverték. Az ötvenes években Milánovics tanító – aki magát a nép napszámosának tekinti – közreműködésével magyar bábszínházat alakítottak Tiszakálmánfalván, fellépet a faluban a szabadkai és az újvidéki bábszínház-társulat is. A falusi művelődési élet most a Petőfi Sándor nevét viselő művelődési egyesület révén Milánovits Ottília, Pongó Lajos, Urbán Zsuzsanna és Juhász Andrea nevéhez fűződik. Milánovits Tibor jelenleg a művelődési egyesületen belül az irodalmi szakosztályt pátyolgatja, párjával, Karolinával a tájházat rendezgetik, gazdagítják a gyűjteményét.

Budiszaván ma alig van regisztrált iparosság. Az emberek ügyeskednek, feketéznek, feltalálják magukat, régen azonban laktak itt géptulajdonosok, szabók, kovácsok, ácsok, bognárok és szobafestők is. Annak ellenére, hogy manapság jóval könnyebb munkával is meg lehet keresni a faluban a mindennapi kenyérre valót, mint Milánovits tanító ifjúkorában, az elvándorlás, sajnos, mégis kifejezett. Nem volt ez másképp a múlt század 20-as éveiben sem, akkor Amerikába, Kanadába mentek a családok, a ’70-es években Ausztráliába és Németországba szöktek. – Manapság is van munkájuk itt, de a kilátástalanság okán inkább máshova költöznek. A fiatalok körében nagyon megnőtt az igényesség, nem elégszenek meg akármivel. Még a jól keresők is fogják a batyut, és irány külföld, ahol ugyanúgy a beolvadás vár rájuk, mint itt – panaszolja beszélgetőtársunk, aki nyomon követi a távozást, nyilvántartja az elköltözötteket. Dédunokái már vegyes házasságban születtek, de kitűnően beszélnek magyarul.

Urbán Zsuzsanna 2001. óta dolgozik a falusi óvodában, akkor a magyar gyerekek létszáma 35–38 volt, két óvodai csoportban foglalkoztak velük. Az idén 17 gyerekkel dolgoztak, közülük 6-an az első osztályba indultak. – Az új óvodai épületben négy csoport gyerekkel foglalkozunk, az egyik csoporttal magyar nyelven. Az elmúlt 4-5 évben általában 5-6 kicsit készítünk fel az első osztályra. Személyesen tapasztalom a létszámcsökkenést, nemcsak a fiatalabb szülők vándorolnak el a faluból, hanem a középkorúak is. Negyven-páréves szülők, tizenéves gyerekekkel vállalják a külföldi munkát – meséli az óvónő, úgy véli, hogy a fiatalok nagyon nehezen adják a fejüket házassági kapcsolatra. Gyermekáldást sem vállalnak, ezért nincs elegendő óvodás. – A 30 éves lányom az egyedüli a korosztályából, aki férjhez ment, és vállalt két gyereket, mostanáig… Sajnos ő is a másik lehetőséget választotta, és nem Budiszaván él. Ha mai fiatal lennék, nem hiszem, hogy a családommal itt kezdeném az életemet, nem hiszem, hogy itt maradnék. Mindössze 16 kilométerre vagyunk Újvidéktől, nem nagy távolság, de amikor egy négytagú család mindegyik tagja a város felé irányul – iskola, úszás, zenede, sportlehetőségek stb. – akkor az utazás nagyon nagy anyagi megterhelést jelent a háztartás kasszájára nézve. Vannak, akik nagyon jól érzik magukat itt is, mindenekelőtt a földművesek, de aki mást szeretne, annak itt igencsak korlátozottak a lehetőségei – véli a falu főóvónője.

Elmondta azt is, hogy a múlt század 70-es és 80-as éveiben a falu sokkal több mindent kínált – volt diszkó, az utcák ki voltak aszfaltozva stb. –, mint most, pontosabban az akkori viszonylatban. – Azóta sem változott itt semmi, a város viszont hatalmasat fejlődött – a mai fiataloknak meg éppen az kell, amit Újvidék kínál – véli az óvónő, aki ellenpéldákról is hallott: több család a nyugalom, na meg az olcsóbb lakáslehetőség reményében a városból kiköltözött Budiszavára, mindannyian nagyon elégedettek választásukkal.

Kiss Gyula a Vajdasági Magyar Szövetség színeiben képviseli a falusiak, mindenekelőtt a magyarok érdekeit, úgy a helyi közösség, mint az önkormányzat szintjén. – Három mandátumon keresztül a VMSZ-ből került ki a helyi közösség elnöke, sikerült megőriznünk a magyar nyelvű oktatást az általános iskolában, pályázatok útján felújítottuk a katolikus templom és a Kör épületét, kiépült az eMagyar pont is. A nemzeti tanács elismerte, hogy jogosan követeltük a falu régi nevének visszaállítását. Emléklapot emeltettünk Tisza Kálmán tiszteletére, a mi falunk az egyedüli helység ezen a néven a Kárpát-medencében. Az utca- és intézményneveket kiírtuk magyarul is, kifejlesztettük testvérvárosi kapcsolatainkat Magyarországgal, Pakssal folytatunk diákcsereprogramot, most víztorony építését, valamint a Kátyig vezető bicikliút megépítését tervezzük – IPA projektumok igénybe vételével. Ha sikerülne egy gyaloghidat is kiépíteni az autóút felett, a faluig kerékpárösvény vezethetne a városból. Biciklin mindössze 40 perc az út – hallottuk többek között a helyi pártszervezet elnökétől, aki szintén említést tett arról a jelenségről, hogy az utóbbi időben, a légszennyeződés és a drága élet okán egyre többen költöznek ki a városból hozzájuk.