Julianus barát negyven hamuban sült pogácsával indult el a magyarok őseit megkeresni. A negyven pogácsa kitartott a hosszú úton, amelyre minden bizonnyal nem a céltalan száguldás volt jellemző. Mindenki megkapja a hamuban sült pogácsáját, és csak rajtunk múlik, hogy kitart-e a célig.
A bonyhádon két hete rendezett Bukovinai Találkozások névre hallgató Nemzetközi Folklórfesztivál résztvevői is szellemi hamuban sült pogácsával érkeztek a Tolna megyei városba, amely magyar, német, székely múltjával jó házigazdának bizonyult. A táncosok soknyelvű forgatagában, a népviseletüket büszkén viselő lengyeleket, románokat, székelyeket nézve, hallgatva az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, kik ők, honnan jöttek? Zbigniew Kowalski 27 évvel ezelőtt olyan vándorfesztivált szervezett, amely az Európában szétszórt bukovinai etnikai közösségek összefogását, hagyományos kultúráik népszerűsítését tűzte ki célul. Minden évben több, mint 100 bukovinai gyökerekkel rendelkező együttes közel 5000 előadója szerepel a Lengyelországot, Ukrajnát, Moldovát, Romániát és Magyarországot megjáró fesztiválon.
Identitásunk olyan, mint a hagyma, rétegei többszörösen borítanak bennünket. Egymást tartja a családhoz, a településhez, a vidékhez, kultúrához, nyelvhez, nemzethez, hazához, világhoz való hűségünk. A sorrend persze tetszés szerint megváltoztatható. Többszörösen tartozunk valahova, ezért vagyunk ilyenek, ezért vagyunk valamilyenek, ezért vagyunk másmilyenek. Pedig a profit irányította világ, mint egy elszabadult szerelvény, visz bennünket eszeveszett sebességgel, noha fel sem szálltunk rá. Azt mondják, előre. Mi úgy érezzük, a vesztünkbe. Ismeretlen irányba suhannak a kertek, a kökénybokrok, tornyok és jegenyék is. Eltűnik a szemünk elől a jól ismert táj, melyből vétettünk. Visz bennünket az embertelen rohanás, a hamis reményekkel kecsegtető versengés, amelyben csupán a káprázat és a vereség biztos. És addig? Addig az ember igyekszik megkapaszkodni, hogy a sodrásban állva maradjon.
Mibe kapaszkodhatunk – kérdezem Kóka Rozáliát, a bukovinai székelyek történetének, viszontagságainak egyik legjobb ismerőjét, aki könyveit dedikálta a bonyhádi fesztiválon.
– Mindenbe, ami népcsoportunkhoz köt. Mesébe, énekbe, táncba, ételekbe, szokásokba kapaszkodhatunk. Abba, hogy felidézzük emlékeinket, hogy állandóan napirenden tartjuk történelmünket, azzal is, hogy minden gyermekünk tudja, honnan jöttünk. Ha még szűkebbre veszem, akkor a felmenőink megismerésébe kapaszkodhatunk. Sajnos, ma már úgy nőnek fel gyerekek, hogy azt sem tudják, hogy hívták a nagyapjukat. Ezért a nagyszülők is hibásak. Nincs identitástudat, ha nem tudom, kihez vagyok hű. Én a bukovinai székely népemhez vagyok hű, mert tudom a történelmét, ismerem jeles személyiségeit és tudom a nagyapám nevét is.
Identitás? Mi az, és mi végből tarisznyázott bennünket föl vele a teremtő, ha a sarkon füvet, a médiában véleményt, az áruházban bármit, akár új identitást is vásárolhatunk jutányosan. Tudjuk, a táncház mozgalomból merítve a példát, hogy újjá lehet éleszteni a szokásokat, hagyományokat, csak egy apróság kell hozzá, egy megszállott, elkötelezett ember.
– Minden közösség megteremti a maga elöljáró embereit, akik fontosnak tartják a hagyományok megkeresését. Van, ahol a társadalmi környezet is segít ebben, és van, ahol rettenetes elnyomás van, mint a moldvai csángóknál. Az identitás olyan, mint a levegő, csak akkor eszmélünk a fontosságára, amikor elfogy. Az ilyen fesztiválok összehoznak és megerősítenek bennünket, egy családdá leszünk és örvendünk egymásnak. Nem így volt ez a Bácskából való áttelepítés után, amikor új otthonainkban, mi például Felsőnánára jutottunk, gyűlöltek, ütöttek, vágtak bennünket, csángóztak. Én is gyűlöltem mindent, ami bukovinai székely. Ennek tetejében a szegény felnőttek sem mertek semmit mesélni, sem Bukovináról, sem Bácskáról abban az ellenséges közhangulatban. Ötvenháromban vagy ötvennégyben új tanítók érkeztek, akik felhívták figyelmünket az értékekre és előkerültek a ládákból a székely viseletek. Később, gyűjtéseim alatt, a felnőttek zokogva meséltek arról, hogy milyen rettenetes volt elhagyni a falujukat, majd Bácskát. Ennek most van 170 éve. Isteni ajándéknak tartom, hogy a mi népcsoportunk mindennek ellenére meg tudott maradni. Amikor először elmentem Bukovinába, én már mindent tudtam arról a vidékről. Úgy jártam be azokat a helyeket, mintha ott születtem volna. Tudtam, hogy például itt a híd lábánál csókolták meg Regina nénit, vagy azt, hogy apám ott lopkodta a halat a varsákból, hogy nagyapó, szűcsmesterként, ott öltögette a bundákat. Drámai volt ez a találkozás Hadikfalvával. Minden olyan megemelkedett volt, szent varázslat vette körül, míg el nem mentem a templomba, ahol valamilyen irreális megszállottság vett erőt rajtam. A székely asszonyok és harisnyás férfiak helyett széles övszíjas emberek és román asszonyok jöttek ki a templomból és mondták: – Bună dimineața, doamna! Így visszatértem a valóságba, és ezzel le is zártam ezt a helyhez kötődést. Érden 1991-ben, a hazatérésünk 50. évfordulójára szerveztem meg az első Bukovinai Székely Találkozót. Mi ugyanis a Bácskába telepítésünket nevezzük hazatérésnek.
Mesébe illő mindez, talán ezért ejtsünk szót az ön által gyűjtött, publikált és nagyon kedvelt mesékről.
– Kicsi gyermekként egy csodálatos mesemondó mellett laktam, Gáspár bácsi volt a neve, akinek dédunokái most a fesztiválon kerestek fel kedves szavakkal. Hát nem csodálatos?! Nekem a mese azóta édes, amióta 19 éves koromban magnóval gyűjteni kezdtem. Megrázó történeteket ismertem meg, nem csak meséket. Az egyik haldokló bácsi, akit félelmemben, gyűjtés közben ott akartam hagyni, könyörgött, maradjak, rögzítsem a meséit, mert többé nem találkozunk. Így is lett. Bármilyen döbbenetes, ez a gyűjtemény volt pályám elindítója. Országos díjat nyertem, jeles embereket ismertem meg. Az én életemből sohasem kopott ki a mese. Engem mindig megerősít.
Egy mai anyának hogyan tudna kedvet csinálni a mesékhez?
– Nemcsak anyáknak, hanem apáknak is tudom ajánlani, hogy olvassanak mesét a gyermekeiknek. A Katyika és Matyika mesékhez írtam egy kis előszót Hamubansűlt pogácsa címen. Úgy gondolom, hogy a mesék szellemi hamuban sült pogácsák, amelyek segítenek nagyon messzire eljutni az életben. Julianus barát is negyven hamuban sült pogácsával indult el a magyarok őseit megkeresni. A negyven pogácsa kitartott a hosszú úton.
Sok helyen meséltem, börtönben, elmegyógyintézetben, iskolában, tudom, a mese mindenkinek ad valamit. A meséből szeretet árad. Aki nem szeret valakit, annak nem is mesél.
