– Jöjjenek csak beljebb, elhívtam én a szomszédot is, mert ő képviseli a jövőt, én már csak a múlt vagyok, de imádom ezt a fokhajmát, most is tőlük jövök, pucolni voltam, tessék csak, tessék jönni – fogad minket a mosolygós Varga Margit néni Ludason, aki éveken át a legügyesebb és leggyorsabb volt a Fokhagymafesztivál keretében szervezett fokhagymafonó versenyen is, sőt, egy évben 18,4 méteres fonatot készített. Az idein is részt vett, de engedte a többieket nyerni.
Hármat kell fonni, akkor lesznek szép távolságra egymástól a fejek, véli Margit néni (Molnár Edvárd felvétele)
Szobájába lépve az asztalon fokhagymafüzér, Margit néni azt mondja, annyira szereti a fokhagymát, együtt él vele, de megmagyarázni a kötődését ehhez a növényhez nem tudja. Nem is kell, hiszen Margit néni gyermekkora óta foglalkozik a fokhagymával.
– Én most már visszafelé fejlődök, egy zsákkal ültetek, kézzel dugdosom, nem használok vegyszereket, nem gyomirtózom, megkapálom, kézzel szedem. Mind felfonom, szeretem is csinálni, és többet is kapok érte. Lefoglalom magam vele – kezdi beszélgetésünket a fokhagymával díszített asztalnál Margit néni. Azt mondja, nem emlékszik mióta a mindennapjai része a fokhagyma, mert a szülei is foglalkoztak termesztéssel.
– Itt, Ludason születtem, ludasi volt édesapám, anyukám Királyhalomról jött ide férjhez, 1937-ben. Nem tudta dugdosni, kapálni a fokhagymát. Az volt ugyanis a hagyomány, hogy hátrafelé kell kapálni, ő meg mindig ráment a sorra. Mondták is a szomszédasszonyok a nagymamámnak, Erzsébetnek hívták, hogy no Erzsébet, a te menyed se fogja megtanulni a hagymát kapálni, mert letapossa a sort. Addig-addig, hogy megtanulta, megszerette. Abban az időben Topolyán volt vásár, Péter-Pál hetén, annyi fokhagymánk volt, hogy elvitték kocsival, lóval, és szép pénzt árultak belőle. Apám azon a kis terület hagymán egy szép csikót vett – emlékszik vissza Margit néni.
Aztán amikor férjhez ment, akkor is fokhagymát termesztett.
– Mi már Újvidékre vittük a piacra, busszal, ötven-ötven húszfejes fonat fért el, egy idős bácsi vette át tőlem. A férjem borbély volt, de ő is besegített a hagymába, én mindig is csak földműveléssel foglalkoztam. Volt rá eset, hogy tele volt a góré hagymával, és elkezdtem hordani a szabadkai piacra, azzal, hogy elkezdem hordani, s aztán majd átadom nagyban. Apránként mind eladtam. Anyukám pucolgatta, én fontam, hazajöttem a piacról, megint neki a fokhagymának, fontam, s vittem, nem volt megállás. Jó piacom volt, összeismerkedtem a viszonteladókkal, az egész góré hagymát mind behordtam Szabadkára autóbusszal, higgye el! – mondja Margit néni, akinek ludasi tájszólását, ízes beszédjét élvezet hallgatni.
Jómaga is használja a fokhagymát: egy gerezdet naponta azért megeszek – mondja.
– Azért szeretem a fokhagymát, mert társaságban vagyok, jókat lehet pucolás közben pletykázni. Inkább üljek itthon és szuszogjak, vagy ne csináljam, s feküdjek, újságot olvassak, vagy netán még ne is olvassak, csak bámuljam a plafont? Nem, az nálam nem működik. Nagyon szeretek népek között lenni. Nagyon öl a magány. Két éve halt meg a mamám, 94 éves volt, s még 90 éves korában is felment a színpadra, a fokhagymával. Így legalább kapok egy kis pénzt is, mert a 10 000 dináros földművesnyugdíj az bizony gyöngén sózza meg a kását – teszi hozzá Margit néni, aki egész életében, s még most is, közel a nyolcvanhoz, dolgozik.
Fokhagymát otthon ma már csak kis területen termeszt, egy zsákkal vet el, pucolni és fonni azonban a mai napig jár Szakács Tiborhoz, aki szintén gyerekkora óta foglalkozik fokhagymával.
Szakács Tibor (Molnár Edvárd felvétele)
– Szüleim kezdték termeszteni a fokhagymát, aztán ahogy múltak az évek, úgy nőtt a terület. Most a családnak, édesanyámnak, nővéremnek és nekem összesen mintegy négy holdon terem a fokhagyma – mesél a jelenről Szakács Tibor, majd hozzáteszi: Szedéstől szedésig munka van vele. Fejtés után jön az ültetés, majd a kapálás, és szedés. Mi most már gépesítettük az ültetést, az idén már szedőgépet is vettek a faluban, de valahogy nekem a kézi szedés az igazi, hiszen a fokhagyma nagyon igényli, hogy ne törjük, vigyázzunk a fejekre, kíméletesebben dolgozzunk vele, hogy később ne romoljon. Szerencsére az idén nagyon szép termés van és az ára is megfelelő, majdnem duplája mint tavaly volt. Nagyobb az igény rá, talán külföldön nem termett annyi, vagy felismerik lassan, hogy a kínai hagyma nem hagyma, jobban becsülik a hazait. Én nem próbáltam, de azt mondják nincs semmi íze annak a kínainak – mondja Tibor, majd a növényvédelem kapcsán hozzáteszi, a tapasztalatnak nincs párja, hiába írnak le mindent az interneten. Naponta, kétnaponta ki kell menni a táblát megnézni, fölütötte-e a fejét valami betegség.
– Az idén nagyon jól sikerült a hagyma, mert kedvezett az idő hozzá. Akkor esett, amikor éppen szükség volt rá. Szerencsére vásárlók is, viszonteladók is vannak, Belgrádból, Leskovacról jönnek, ez a biztos most. Átveszik, kifizetik azonnal. Anyám mindig azt mondta, a hagymát szeretni kell, mert ha nem szereted, ne foglalkozzál vele. A szedés a legproblémásabb dolog, a darabolás már hűvösön történik, csak poros munka – mondja Tibor.
