Körülményes, de megéri

A szerémségi Dobradó (Dobrodol) falucska két utcából áll, mindössze harminc-egynéhány kilométernyire fekszik Újvidéktől, a Fruška gorán túl. Egy-két új beköltöző kivételével magyarok laknak itt. Ebben a faluban él Pap Miklós és felesége, Irén is, a személyazonossági dokumentumaikban szereplő adatok alapján azonban a közeli, alig tíz percnyi autózásnyira lévő Szolnokpuszta (Žarkovac) faluban laknak – itt vettek házat annak a segítségnek köszönhetően, amelyet a Prosperitati Alapítvány által kiírt pályázaton nyertek el. A megannyi pályázási feltétel között szerepelt ugyanis az is, hogy az igénylőnek a megvásárolni kívánt ingatlan címére kell hatóságilag bejelentkeznie. Miklós és felesége erről a kikötésről csupán mellékesen ejtettek szót beszélgetésünkkor, ugyanis az átjelentkezéssel járó adminisztrációs hercehurca eltörpül amellett a papírbeszerzési meghurcoltatás mellett, amelyet a házaspárnak át kellett élnie az utóbbi hónapokban. A bürokráciai útvesztőn nehezen ugyan, de szerencsésen átevickéltek, boldogok, hogy megkapták a segítséget, és hogy hamarosan, akár már karácsony előtt is, átköltözhetnek felújított, régi-új házukba. A pályázatról az internetnek köszönhetően értesültek, Miklós ugyanis időnként belelapoz a kölcsönkínálatokba. Úgy döntöttek, belevágnak, megpróbálják.

– Nyolcan vagyunk a házban, itt van apám, anyám, a legidősebb fiam, Róbert, és az ő nagylánya is velünk lakik már egy éve. A középső fiam, Albert, Újvidéken él albérletben, vegyészetet tanul, most elsőéves, a legkisebb fiunk, Norbert, hatodikos. Kicsi a ház, meg nem csak ez a baj: el vagyunk vágva mindentől, télen, ha behavaz, nem mehetünk sehova, nyári utunk van, amit leaszfaltoztak ugyan, de ki kell várni, hogy az ürögiek elkotorják a havat. Néha a fatelep gazdája úgy dönt, hogy baggerekkel megtisztíttatja az utunkat. A szolnokpusztai ház a főút mellett van, az autóbuszmegálló előtt – magyarázzák.
A 73 nagykorú személynek otthont jelentő Dobradón még igazi bolt sincs, van egy üzletük, amely télen csak reggel tart nyitva 6 órától 8-ig, szétosztják a kenyeret, és annyi. Ha behavazik, kénytelenek maguknak sütni kenyeret. A faluban mindössze két fiatal pár maradt. Templomukba minden második vasárnap jön egy horvát pap misézni. Dobradóból az elmúlt évtizedekben sokan átköltöztek Szolnokpusztára, az ottani mezőgazdasági szövetkezet ugyanis ott kínált munka- és lakáslehetőséget.

Miklós elmondta, hogy a föld megműveléséből többé nem lehet megélni, ahhoz, hogy nyolc ember jóllakjon, munkát kellett vállalnia Szolnokpusztán – egy fatelepen dolgozik már 11 éve, jelenleg annak rumai részlegében. Az elmúlt másfél évtizedben gyümölcs-, paprika- és paradicsomtermesztéssel is foglalkoznak, 5-6 évvel ezelőtt a Mezőgazdaság-fejlesztési Alaptól kapott, 3000 eurónyi támogatásból 50×8 méteres fóliasátrat emelhettek. Vannak teheneik, borjaik, disznók, libák, kacsák… – csak szamaraink nincsenek – mondja Irén, Miklós viccelődve hozzáteszi – van az is: dolgozunk, mint a szamarak. Miklós és felesége teheneik tejét Satrincára viszik, munkaidejüktől függően felváltva, az ottani tejcsarnokban átveszik, most 26 dinárt fizetnek literjéért: bezzeg emlékszünk olyan időkre is, amikor egy liter tej árából egy liter égőt vehettünk – panaszkodik a házaspár. Az égő, azaz a nafta most 5 és félszer többe kerül.

A pályázatról Miklós elmondta, hogy hihetetlenül összetett, nehézkes, és végső soron nagyon költséges folyamatról van szó, de végül is megéri az erőfeszítést. Nagy gondot okozott számukra az érthetetlen, jogi szövegmegfogalmazás, amelyen ügyvéd felfogadása nélkül sehogyan sem tudtak volna átgabalyodni. – Mi beszélünk ugyan magyarul, de a magyar nyelv írásában és olvasásában gyengék vagyunk, annyira, amennyire az általános iskolában megtanultunk. Nem értettük, mit akarnak tőlünk, nem tudtuk, milyen papírokat kérnek. Mindent számítógépen kellett írni, időnk sem volt szaladgálni naphosszat, dolgozunk mind a ketten – magyarázták. A dokumentumokat fordíttatniuk kellett egyik nyelvről a másikra, latin írásmódból cirillre, fotókkal kellett alátámasztaniuk a tényállást a terepen, bizonylatot, igazolást, beszerezni szinte minden mozzanattal kapcsolatban, jelzálog, biztosítás, villanyáram, vízvezeték tulajdonjog-átíratás… Mindezt pontosan meghatározott határidőkön belül. A legnagyobb gondot azonban mégis az a szöveg jelentette, amelyet a házat áruló, belgrádi személynek kellett aláírnia, és amellyel elkötelezte magát arra, hogy az ingatlant csak neki, Pap Miklósnak fogja eladni, amennyiben pozitív elbírálásban részesül a pályázaton. Az ilyesmit senki sem akarja aláírni, azok, akik ingatlant árulnak, félnek ettől, nem értik pontosan, hogy mit is akarnak tőlük. Végül aztán, miután a házat kínáló rááll erre, megérzi a vevő kiszolgáltatottságát, és a valós árnál jóval többet kér. Miklós szerint az ő esetükben is ez történt, jóval, akár kétezer euróval is olcsóbban hozzájutottak volna a házhoz, ha csak a saját pénzükből vásárolták volna. – Nagyon költséges a papírbeszerzés, legalább 150 ezret csak erre költöttünk – hallottuk. A rengeteg gond, kellemetlenség, utazgatás a Belgrád–Temerin–Szabadka–Dobradó vonalon, a talpalás és kilincselés ellenére azonban mindenkinek azt ajánlja, hogy ha már belekezdenek, legyenek kitartóak, ne adják fel, mert végül jól fognak járni!

A Prosperitati-támogatással megvásárolt szolnokpusztai ház 56 négyzetméteres, 7 árnyi telken van, mögötte pedig 9 árnyi gyümölcsös-féleség. 15 ezer euróba került, de volt még utána jócskán beruházás: fel kellett újítani szinte mindent, hiszen az előző tulajdonos amit csak bírt, elvitt, még a tuskabin függönyét is. Az egyik fal megereszkedett, megnyílt, bontani és építeni kellett. A korábban istállóként használt helyiséget 4×4 méteres szobává alakították, minden munkálatot engedéllyel végeztek, bejegyeztették. A szobát és a konyhát már berendezték, bemeszelték, hamarosan beköltöznek. Tavaszra befejeznek mindent.