Székelykék ezüsttel hasítva

A Falvak Kultúrájáért Alapítvány (FKA) a budapesti Stefánia Palota Honvéd Kulturális Központjában január 22-én, ünnepi gálán adta át a lovagi és az apródi elismeréseket azoknak a jelölteknek, akik a kultúra különböző területein lovagiasan, huzamos ideje tevékenykednek. A díjazottak között volt Haszmann Pál Péter csernátoni (Háromszék, Erdély) helytörténész, nyugalmazott muzeológus is.

Van egy pad a csernátoni skanzen egyik házának eresze alatt. Remek hely. Az ember a régi időknek támaszthatja hátát, amikor azon hátradől. Itt beszélgettem Haszmann Pál Péterrel, pontosabban hallgattam ízes székely tájszóláson mondott meglátásait, történeteit.

– Mi egy nemzettesthez tartozunk. Egy ország vagyunk. A mi szívünkben nem húzhatnak határokat.

Székelyföld nem nagy termőterülettel bír. A jó gazda ember egy-két holddal mindig gazdagította a kis birtokát, hogy több szakadjon a gyerekeire, hogy tartaléka legyen. A mai tartalékunk három napig tart: a hűtőláda, a hűtőszekrény és esetleg a kamrában két vékony polcocska. Úgy élünk ma, hogy állandóan járjuk a nagy bevásárlóközpontokat és ki vagyunk szolgáltatva. A kenyeret hetenként már nem süti meg a család. Akinek nagyobb gazdasága volt, az kétszer is sütött hetente. Amikor szolgát fogadtak, megkínálták étellel és megnézték mennyit eszik, ha szerénykedett, fel sem fogadták, hiszen aki gyengén eszik, az dolgozni sem tud rendesen.

• Mit lehet mondani, mutatni egy fiatalnak, ha a múzeum portájára lép?

– Ha ide bejön, felélesztem benne azt, amire nem tanították. – Édeském, nyugodtan vállald azt, hogy magyarnak születtél és magyarságtudatodat mindennap erősítgessed, úgy, ahogy teszik más nemzetek fiai is, akikkel együtt élünk a Kárpát-hazában, vagy a minket körülvevő országokban, nemzetállamokban. Egyikre sem szabad haragudni. Mindenki a magáéra vigyáz. Az értékeinkre vigyázva senkit sem bántunk. Esetleg még őt is megerősítem, ha meglankadt volna időközben a maga nemzettudatában.

A gyereknek meg kell fogni a kezét, a gyerekkel szóba kell állni. Lehetővé kell tenni, hogy kinyíljon a szíve, mert elnyomják benne mindazt, ami nemes. Mert mi is a cél: tépd el a gyökereit, mosd össze értékrendjét, gyúrjál belőle békés világpolgárt. A családját rontsd szét.

Három intézménynek a szétverése a cél. Ebből a legfontosabb a család intézménye, amelynek a szétverésével a nemzet is széthull. Ma nagy az erőlködés erre. A legfontosabb pillére egy nemzetnek a család. A másik kettő az egyház és az iskola. Ha ez a három intézmény maradéktalanul ellátja feladatát, akkor én nem búsulom az utánam jövő nemzedék sorsát a Kárpát-hazában.

Évente körülbelül 40 ezer látogatója van a csernátoni múzeumnak. Persze, ez nem mindig ennyi, nem mindig több, de nem es sokkal kevesebb, de a kettő között fele biztos.

• Más ember lesz-e, aki ide belép?

– Erre törekszünk. Nekem itt az a feladatom, hogy tudjam, mit szeretne a halandó, amikor ide belép. Körbekérdezgetem és már tudom is, honnan jött, azonnal az enyimé. Az embert el kell fogni arra a fél órára, amit itt tölt. Ha tudom, hogy budapesti, akkor mondom is azonnal, hogy az es egy nagy falu. Amikor az itteni tisztaságra csodálkoznak rá, akkor elmondom, hogy ahol kívül nincs tisztaság és rend, ott a fejben sincs. Nem azt az intézményt kell feltaláljuk, amelyik utánunk rendez, hanem mi tartsunk rendet. Mért gyalázzuk a szülőföldünket? Ez a szép gyep, amelyikre rálépünk, a Jóisten párnája. Meg is kérdezik: – Fűre lépni szabad-e? Hogyne, mert ahol nem szabad, ott erősen nagy baj van. Van, hogy belépésükkor mondják is, hogy csak negyed órájuk van a szemlélődésre, mert ebédelni, tovább menni kell. Nem baj, mondom én ilyenkor, és mire a negyedjéhez jutunk, már senki sem éhes és senki sem siet annyira, hanem érdeklődik, kérdez. A fiatalokkal valamivel nehezebb. Örökké haragszom, ha valaki bántja a fiatalokat. Őket le kell kötni. Beszélgetni kell velük és nem kommunikálni. Sajnos, nem ül le az apa, anya a kölykekkel beszélni. Nem unatkozó fiatalra van szükség, aki, miután hármat lép, csak akkor indul a nadrág utána. Olyanra van szükség, akinek jár a szeme, mint asztal fiókja. Amikor kifelé mennek, ezek már el vannak intézve. Csodálkoznak is erősen a kísérő tanárok. Pedig egyszerű. Közel kell kerülni hozzájuk. Mondom például a leánykának, akinek a körme legalább 3 centis és minden körömházára külön, külön-tájkép volt festve: – Szoktál-e rántást keverni, mosni, vasalni, kenyeret dagasztani, édesanyádnak varrásban segíteni? – Jaj, én nem dologra születtem! – mondja fontoskodva. Az a baj, hogy a harmadik nemzedéket tépjük el a valós világtól, legyünk őszinték. Kezébe nyomtuk a két egyszemű ördögöt, az egyik a televízió, a másik a számítógép, ördögfiókákkal együtt, ezekkel a lapogatós, tapogatós telefonokkal. Ez nélkül nem tudnak élni. Felgyorsították körülöttünk a világot, ha tudnák, hogy forgatják, járókeretbe ülne mindenki, na, s lassabbacskán haladnánk.

Nagyképűség nélkül merem állítani, nem mindenkit lehet megváltoztatni. Ha egy csoportból három, négy gyermek odajön és megkérdi, hogyan lehet ide újból eljutni kézművességet tanulni, és később visszajön, akkor már meg vagyok elégedve.

• Látogatnak-e ide románok is?

– Jaj, nagyon sokan. Azért is, mert Brassó közel van, és ott lettek elegen. Mondom is nekik. Mi kölcsönösen kell tiszteljük egymást, ahhoz hogy tisztelni tudjuk, meg kell ismerjük egymás műveltségét, kultúráját. Ha nem ismerem meg, akkor állandóan tartok a másiktól. Gyönyörű népdalaitok, táncaitok, kultúrátok van. A mienk is szép, nézzétek meg, hogy táncolunk, hogy éneklünk, mekkora értékeink vannak, de ezt meg kell őrizni. Az a fontos, hogy jöjjenek.

Egy idényben ezer fiatallal dolgozunk. Többek között fafaragást, bútorfestést, kőfaragást, kovácsolást, ács és asztalos mesterséget, ház- és székelykapu-építést, kopjafafaragást tanulhatnak a különféle táborokban az érdeklődők. Annyi apró mesterség, amivel a gyermek készségét, szépérzékét, ízlésvilágát nevelhetjük. Nem butakezű fiatalra van szükségünk. Legyen a feje teli tudással. Amikor mondom: – Gyermek, azt a székelykaput 1751-ben építették, hány esztendős? Mindegyik gyermek a telefonját nyomkodja, mert fejből nem megy a válasz. A gyermeknapon tele volt az udvar 300 kölyökkel. Az ünnepség nem abból állt, hogy aprócukorkával köszöntöttük fel őket, hanem alkotással. Amíg járt a kezük és jól érezték magukat, addig szólt a zene. Érezzék magukénak ezt a helyet. A látottak alapján sokszor mondják: – Milyen gazdag maga! – Ez nem az enyém, de nem is az öné! – szoktam volt mondani. – Ez a székely-magyar nemzeté, de ennek mi is tagjai vagyunk, hála istennek, amióta reánk virrasztotta ezt a napot. De úgy a miénk, hogy mást sem rekesztünk ki belőle.

• Milyen a jobbágykék?

– Az nem jobbágykék, hanem székelykék. Jellegzetes házszín, de a székely zászló alapja is. Azon a székelykék mező ezüsttel két részre van hasítva. A mienk. Azért zászló, hogy lobogjon, vagy az ember vigye magával, ahova megy. A székely ember olyan, mint akármelyik vidék embere. Egy percre sem vagyunk jobbak, mint más nemzetek fiai, egy fikarcnyival sem vagyunk rosszabbak. Más a humorunk, az értékrendünk és életszemléletünk. Emberek vagyunk, gyarlóak vagyunk és a Jóistennek a nap minden pillanatában sok gondja, baja van velünk.