Újvidék belvárosából az Észak ipari övezetbe a 15A jelzésű autóbusszal lehet kijutni. Nyolc busz indul naponta, négy hajnalban és reggel, kettő kora délután, két esti indulást is beiktattak a menetrendbe – a három üzemi műszak kezdetéhez időzítve. A járművek – nyilván nosztalgiás megszokásból, semmiképp sem szükségből – csuklós autóbuszok, az utasok mindegyikének jut ülőhely. Lekopasztott fejű, tetovált, telefonjukat babráló huszonéves srácok, bajuszkájukat csak időnként tépő, aranyfülbevalós asszonyok, idősödő, a cigarettát a megállón eldobó, a tüdőfüstöt az utastérben kieresztő, gyűrött arcú férfiak. Egyszerű öltözetben, egyikükön sincs kék munkászubbony, mégis lerí róluk, hogy ők a munkásosztály. Ők ünnepelnek ma. Na meg mi mindannyian, többiek, akik munkaviszonyban vagyunk, nélkülözhetetlen lánckarikák munkaközösségeinkben, látástól vakulásig dolgozunk, vért izzadunk, szidjuk a főnököt, beleköpünk a fizetésborítékba, és alig várjuk a megérdemelt pihenőt – a munka ünnepét! Mert mi is munkások vagyunk! Munkának nevezzük az ember által erőfeszítés kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett, különböző tartalmú tevékenységeket, valaminek a létrehozását, esetleg átalakítását annak érdekében, hogy a keletkező javakat a haszonélvező használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja.
Az internetes enciklopédia nagyjából ezekkel a szavakkal írja körül a munka fogalmát, a mellékelt fotó pedig egy inas melóst ábrázol a múlt század 20-as éveiből, amint egy gőzszivattyú kazánfedelét rögzítő anyacsavarokat egy hatalmas villáskulccsal megszorítja. Nos, a 15A buszban ülők többsége valószínűleg csak nagyapáik meséiben hallott a gőzszivattyúkról, ettől eltekintve vidékeinken talán ők állnak legközelebb ahhoz, hogy ma indokoltan ünnepelhessenek. Semmiképp sem ünnepelhetnek viszont azok, akik létezésüket látszólag indokolttá tevő, korunk számtalan haszontalan tevékenységének valamelyikét végzik munkaként.
Még akkor sem, ha azt valóban látástól vakulásig teszik, és literszámra izzadnak vért közben! Nem ünnepelhetnek mindazok, akik a meglévő, a leírt, társadalmunk töredékét képező munkásosztály által előállított javakat forgatják, feljavítják, rád tukmálják, átcsomagolják, engedélyezik, újraellenőrzik, újravámolják, újrajegyzik, ügyintézik, láttamozzák, átnevezik, újra engedélyezik, csűrik, csavarják, gyúrják és fúrják mindaddig, ameddig annak kisebb vagy nagyobb része nem törik le arról, és nem hullik az ölükbe. Valljuk be: Legtöbben éppen ilyen „munkát” végzünk, vagy ha nem, akkor ilyen munkáról álmodunk! Nem villáskulcsról. Valódi munkával manapság már csak Keleten találkozunk, ott, ahol a kapitalizmus alapfogásait gyorstalpaló kurzuson betanult, a tengernyi, sárga munkásnak sípszóval meg bottal dirigáló főnök-gyakornok rázárja a hangárajtót a melósokra, nehogy kiszökjenek a váltás ideje alatt. És amikor az üzemcsarnokban kiüt a tűz, tucatjával bennégnek.
Ott, ahol milliós városokat építenek fel a kietlen pusztaságokban pár hónap, vagy akár hetek alatt, ott, ahol a XVIII. századi, szövőipari, munkáscsonkító, embertelen munkatempó továbbra is alapértelmezett. Ott, ahol a halálos kimenetelű üzemi balesetnek legfeljebb akkora a súlya, mint nálunk a kirúgásnak. Vidékeinken igencsak elkényelmesedtünk, nehéz munkának nevezünk mindent, ami kifáraszt, megvisel, kifacsar bennünket. E sorok papírra vetését, illetve .doc formátumú dokumentumba szorítását természetszerűen munkának tekintjük – szellemi munkának. A szöveg tartalmát elemezve megítélhetjük hasznosnak és haszontalanak egyaránt, akár butítónak és társadalmilag károsnak is. Vitathatatlan azonban az a tény, hogy e közül az 596 szó közül tegnapelőtt még egyik sem létezett összefüggő szövegként „papíron”, így mindenképp kreatív tevékenységről beszélünk. Az újságíró tehát – többnyire – alkot, létrehoz, e sorok íróját csupán ez a mozzanat nyugtatja.
Ünneplésre mégsem biztatja. Elsején azonban mindenki ünnepel, falkákban kivonulunk a természetbe, letapossuk, felégetjük a zöldet, a munka ünnepének nemes és forradalmi üzenetét ünnepzabálásra redukálva dorbézolunk hajnalig. Ha esik az eső, lakótömbi, emeleti teraszunkon rakunk tüzet a rostélyoshoz. Mert május elsején, a munka ünnepnapján ezt kell tenni. Szokásból, nosztalgiából kényszeredetten vigadunk. Semmiképp sem szívből, mint a gőzszivattyúkat kezelő melósok annak idején, vagy a Géplaklatos megnyugtató árnyékában ünneplő tömeg, akik a múlt század hetvenes éveinek végén, Újvidék ipari bummjának idején kivonultak a kamenicai parkba lazítani. Ha igazán őszinték szeretnénk lenni önmagunkhoz, bevalljuk: az utolsó, a műszakkezdésre jelt adó gyárudvari síp leszerelésével megszűnt minden jogunk az ünneplésre.
