Szemét – füstölögnek egyre gyakrabban a káromkodás enyhébb formáit előnyben részesítők olyankor, amikor a „vadonatúj” fazék, kerti szék, pemzli vagy strandpapucs elgörbül, eltörik, széthasad. Nos, ez a jelzőként használt főnév valóban fedi a tényállást, hiszen a közhasználati cikkek túlnyomó többsége manapság szemétből, pontosabban: újrahasznosított hulladékból készül. Nem itt, hanem sok-sok ezer kilométerre tőlünk, Keleten, ide hordják el már részben feldolgozott formában azt a szeméttengert, amelyet nyugati társadalmunk termel. Ott öntenek, préselnek, varrnak, sajtolnak belőle „új” cuccokat, amelyek leggyakrabban – még ha nem is használjuk őket – pár éven belül önmaguktól lebomlanak.
Archív (Ifjú Gábor felvétele)
Az újvidéki köztisztasági közvállalat felmérése szerint a székvárosban évente nagyjából 20 millió dinár értékű, újrahasznosítható hulladék bányászható ki a konténerekből. Ez a potenciális haszonforrás adott nemrégiben ötletalapot a közvállalat hatékonyságnövelési projektumok kidolgozásával megbízott menedzsereinek arra, hogy „szemétháborút” indíttassanak, azaz arra, hogy hadat üzenjenek az újrahasznosítható hulladékot törvényellenesen elhordó, jogilag-formailag tolvajoknak minősíthető hulladékgyűjtőknek. A szemét a kukába történő bedobás pillanatától kezdve a köztisztasági közvállalat tulajdonát képezi, engedély nélküli elhordása lopásnak minősül. A szemétháború frontvonalára nyírott fejű, kitetovált fogdmegeket vezényelnének, magánkézben lévő őrzővédő-szolgálatok alkalmazottjait, olyanokat, akiket gyakran látunk az éjjeli szórakozóhelyek bejáratánál pöffeszkedni. Olyan, idegen szóhasználattal élve trigger-happy alakokat, akik alig várják, hogy „történjen valami”. A szemétháború költségkerete az elsődleges elképzelés szerint 6 millió dinár lesz évente, ebből az előirányozott célösszegből fizetik majd a szemeteskukák környékén a hulladékgyűjtőkre lecsapó, kápó-szerű őrök zsoldját.
Az ötletindoklás szerint a hulladék-újrahasznosítással foglalkozó mamutcégek kizsákmányolják a kukákban turkálókat, apró pénzért felvásárolják tőlük a kibányászott, a polgároktól ellopott hulladékot, kiszúrják a szemüket pár dinárral, ugyanakkor cégük számláján milliós összegeket generálnak. A szemétőrök tehát – a szemétfelügyeletet elképzelők magyarázata szerint – megőrzik majd a polgárok vagyonát, a legális csatornákon át eladott hulladékból származó pénz bekerülhet a közös kasszába... Jaj de jó, megmarad a pénzünk, építünk óvodákat, iskolákat, kórházakat! Na de tegyük félre néhány percre a populizmus elcsépelt frázisait, és hallgassuk meg a közgazdászt. A szakemberből valahogy hiányzik a lelkesedés az ötlet iránt, pedig az ő gyermeke is jár iskolába. A szerbiai bruttó minimálbért használja kiindulópontként, ami nagyjából 32 ezer dinár. A leendő szemétőrök – szakképzetlen verőlegényekről lévén szó, nem komputerprogramozókról – legfeljebb ilyen bérezésre számíthatnak. Az adatból kiderül, hogy a projektumra előirányozott keretből legfeljebb 188 fizetést lehet előteremteni, havonta 15-öt. Mivel a szemetet három műszakban lopják, ugyanennyi műszakban kell megszervezni a felügyeletet is, ami azt jelenti, hogy egy-egy pillanatban legfeljebb 5 szemétőr vigyázhat a 130 négyzetkilométeren elterülő, félmilliós székváros sok-sok ezer szemeteskukájára. Gyalogszerrel kell körbejárniuk mindegyiket, a Telep végétől Péterváradig, ugyanis ha a keretből megvásárolnák, regisztrálnák „hadrendbe” állítanák, üzemanyaggal ellátnák és karban tartanák az ugyancsak tervbe vett, ún. quadokat (a legolcsóbb ilyen, mini-terepjáró szerkezet is legalább egymillióba kerül), akkor a szemétfelügyeletet végzők fizetésére még kevesebb pénz jutna, és legfeljebb egy járőr végezhetné azt. És ekkor még említést sem tettünk az őrzővédő szolgálat, és az elképzelés realizálásában, szervezésében, jóváhagyásában, engedélyezésében, újraszervezésében stb. részt vevő többi, ki tudja mennyi elem anyagi juttatásairól. Nyilvánvaló, hogy az állítólag 20 millió dinár értékű hulladéknak legfeljebb töredékét sikerülne megmenteni, elkerülhetetlenül felvetődik az indokoltság kérdése. És mi lesz a guberálókkal? A szociális aspektusról sem feledkezhetünk meg, legtöbbjüknek a hulladékgyűjtés jelenti az egyedüli jövedelemforrást, még ha aprópénzt is kapnak a szemétért. Népjóléti gépezetünk aligha tudná felkarolni őket, az emberbaráti-jogvédő szervezetek máris hevesen tiltakoznak. A témaboncolás során egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szemétőrség létrehozásának ötlete egyike azoknak a megvalósíthatatlan, halva született elképzeléseknek, amelyek egy egészében rossz, nem működő rendszer egyes mikrorészeit akarják „meggyógyítani”, és amelyeknek a hátterében mindig ugyanaz a motivációs momentum bűzlik. Azok, akik évtizedek óta követik a különböző, állami-önkormányzati közbeszerzéseket, beruházásokat, „észszerűsítési újításokat”, pontosan tudják, hogy mi bűzlik – ismerős bűz ez, általában a nép által megválasztott döntéshozó klikkek környékén terjeng intenzíven. Móra Ferenc A király kenyere című meséjében pontos, örökzöld magyarázatot találunk a jelenségre, noha ebben a sztoriban a makulátlan erkölcsű kukta végül is „megmenti a napot”. Mese, mese, meskete, a kukták ideje régen elmúlt.
