Az óbecsei Tóth Emeséről 2011 tavaszán írtam először. Az akkoriban a törökbecsei Miloje Čiplić Általános Iskolában biológiát tanító lány egy izgalmas thaiföldi tanulmányútról ért éppen haza, és tele volt élményekkel. Itthon diákjainak mesélt az érintés hatására leveleit összecsukó szemérmes mimózáról, az óriásira nőtt pálmákról és páfrányokról, a léggyökeres orchideáról, és természetesen a hüllőkről, a kétéltűekről meg a repülő gyíkokról.
De élményekért Emesének nem kellett feltétlenül ilyen messzire utaznia, gyakran vitte ő a tanítványait kirándulásokra, terepgyakorlatokra is. Hogy szükség esetén gyorsan és szakszerűen tudjanak segítséget nyújtani egy megsérült diáknak, a gyerekeknek orvosok és ápolók közreműködésével igen népszerű elsősegély-oktatást szervezett, ő pedig beiratkozott egy egészségügyi középiskolába.
Emese összesen négy évig dolgozott a gyerekekkel, 2008 decemberében, még abszolvensként kezdett biológiát tanítani az iskolában, és csak egy évvel később szerezte meg a diplomáját. Föl is vették állandóra, 30 százalékos órateljesítménnyel, de miután tavaly a törökbecsei iskolában hét osztály helyett már csak négy magyar osztály maradt, és egy kolléganő is visszatért a négy évre felfüggesztett állásába, Emesének munkaerő-feleslegként mennie kellett.
– Mindig is foglalkoztatott a külföldi munkavállalás lehetősége, de mielőtt belevágtam volna, fél év alatt leérettségiztem az egészségügyi középiskolában, és részt vettem a három hónapos kötelező kórházi gyakorlaton is. Nagyon élveztem a munkát, hasznos volt megtapasztalni az érem másik oldalát is az egészségügyben. Kellett ez a kihívás az életemben, mert tétlenül otthon ülni számomra elviselhetetlen. Az államvizsgához szükséges további hat hónapos ingyenmunkát egyelőre nem akartam bevállalni, mert nem szerettem volna tovább a szüleim nyakán élni. Úgy döntöttem, előbb keresek egy kis pénzt, aztán vágok bele az államvizsgába – mondja a harmincéves lány.
Emese úgy döntött, ezt a kis pénzt au pairként, azaz bentlakásos, teljes ellátásban részesülő bébicsőszként keresi meg. Vasárnap repülőre ült és Londonba repült, hétfőn elment az ügynökséghez, szerdán túlesett az első, egyben sikeres állásinterjún, szombaton beköltözött a családhoz, és hétfőn munkába állt.
– Egy 11 és egy 14 éves gyerek, valamint egy kutya van rám bízva, amellyel hosszú sétákat teszünk a városban. Tele vagyok élményekkel, ezidáig minden jól sikerült, és a család is szimpatikus. Csupa pozitív dolog történt velem eddig! – lelkesedik Emese.
Amikor azt kérdezem, mivel lehetne őt hazacsábítani, ez a céltudatos, pozitív szemléletű lány elbizonytalanodik, és nem tud határozott választ adni.
– Amikor az egyetem előtt pályát választottam, egyszerű életről – szép családról, jó munkahelyről és évente egy nyaralásról – álmodtam. Nem vágytam luxusra. Szerettem a tanári hivatást, és hiányoznak a gyerekek, akikkel a mai napig kapcsolatban vagyok. De úgy hallom, egyre jobban megfojtják a tanárokat az adminisztrációval. Úgy érzem, hogy a tanári munka egyre kevésbé a gyerekekről, sokkal inkább óravázlatok pötyögéséről, tervek összeállításáról, portfóliók készítéséről szól. Lassan irodakukacokká degradálják a pedagógust – fejti ki szomorúan.
Emese itthon aktív életet élt, sportolt és kórusban énekelt. Az előkészített kimonó ugyan nem fért bele a bőröndjébe, de szeretne majd sportolni és énekelni is. Miután csak hétköznap délutánonként dolgozik, elképzelése szerint egy másodállás is belefér az életébe. A lánynak egyelőre nincsenek hosszú távú tervei: Londonban nyelvvizsgát, itthon államvizsgát szeretne szerezni. Minden egyéb attól függ, hogyan alakul új, londoni élete.
