Ne menjetek Nišig az autópályán, Batočinánál térjetek le, és Rudnicanál lépjétek át a határt. Onnan Mitrovicáig taposhatjátok a gázt, errefelé nincsenek rendőrök – instruál bennünket telefonon Bane, az ENSZ koszovói békefenntartó missziójának mitrovicai munkatársa. Zsolt, a fotósunk mégis úgy dönt, Niš felé megyünk, Merdarenál lépjük át a határt, így albán falvakon keresztül vezet az utunk Mitrovicáig. Nehezen tájékozódunk, kevés az útjelző, a kétnyelvű táblákon pedig akkurátusan „kiretusálták” a szerb településneveket. Az utak mellett fehér temetők piros albán zászlókkal, roncstelepek, autógumi-halmok meg kutyatetemek vannak és temérdek szemét. Az iskolából hazafelé igyekvő, szegényesen öltözött gyerekek kilométereket gyalogolnak az út mellett, míg hazajutnak. De az utak mentén sok építőanyag-telep és csempeáruház is van, üzlethelyiségek és utak épülnek, és mindenféle rendezési elv nélkül, a termőföldek kellős közepén gomba módra szaporodnak az emeletes, tágas családi házak. Mindent belep a por.
Észak-Mitrovicán ezzel szemben tiszta a levegő, a Trepča bánya már nem szennyezi a környezetet, és csak elvétve építkeznek a városban. Itt szerbek élnek, de senki nem tudja, hogy hányan, mert a 2011-es koszovói népszámlálást a szerbek bojkottálták. Csupán annyi biztos, hogy Észak-Mitrovicának 23 ezer választópolgára van.
Kosovska Mitrovica városát az Ibar folyó szeli ketté, a kultúrközpont, a könyvtár, a színház, a képtár is délen, az albán oldalon található. A pravoszláv temetőbe se járnak át a szerbek, igaz, a sírok nagy részét az albánok ledöntötték. 1999-ben, a NATO-csapások utáni napokban a déli városrészekben százszámra voltak jelen a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) katonái, míg a többségében szerbek lakta északi negyed a menekülő nemzettársak gyülekezőhelyévé vált. 2011-ben a szerbek több tíz tonna betonból, földből és homokból barikádot emeltek a hídon, rajta ma is hatalmas, szétfeslett zászló lengedez. A szerbek számára ez a betontömeg jelenti a biztonságot és a határt, nekik az Ibarnál ér véget Szerbia. Itt még a dinár a fizetőeszköz, szerb rendszámok vannak az autókon (sok gépkocsin pedig egyáltalán nincs), és szerbiai közműszolgáltatók működnek. A rendre néhány szerb nemzetiségű, a koszovói rendőrség kötelékében szolgáló rendőr ügyel, de a helyiek szerint semmi tekintélyük, hatalmuk nincs. A híd túloldalán euróval kell fizetni, koszovói a rendszámtábla, az áram- és a vízszolgáltató. A társasházak északon kopottak és zsúfoltak, odaát sok az új társasház, épül a dzsámi, szépül a központ. De itt is, ott is nagy a munkanélküliség.
Mi a megismételt választások miatt érkezünk a városba, a második körbe bejutott egyik polgármester-jelölt, a vállalkozó Oliver Ivanović azt ígéri, ha december elsején ő nyer, két év alatt megszűnnek a városban a vízkorlátozások, lesznek parkolóhelyek, és a város tiszta, rendezett, biztonságos lesz.
– Koszovó függetlenségét egy szerb sem fogja elismerni soha, de az Ibar alatti enklávékban élőknek valamelyest alkalmazkodniuk kellett a kialakult helyzethez, ezért vettek részt a helyhatósági választásokon. Az észak-mitrovicai választások ellen agitálók zavarosban halászó nyerészkedők, akik a káosz fenntartásában érdekeltek – állítja Ivanović.
Az üzletember szerint elérkezett a változások ideje, az embereknek végre perspektívát kell nyújtani.
A mitrovicai szerbek évek óta várnak erre. Az emberek zöme kereskedik, csencsel, így próbál megélni. A helyi elit az UNMIK, az EBESZ, az EULEX vagy a KFOR alkalmazottjaként igen jól keres, és sok a közalkalmazott. Amikor afelől érdeklődöm, tényleg nem fizetnek itt a rezsiért, Bane megerősíti:
– Valóban létezik egy nagymértékű anarchia, és a lakosság nagyobb része a szegénység miatt vagy dacból nem fizeti a vizet, az áramot. Sokan élnek vissza a zavaros politikai helyzettel, az áramszolgáltató pedig nem akarja megnehezíteni az itteni szerbek életét azzal, hogy kikapcsolja az adósoknál az áramot...
Szerbiából eddig 40–50 ezer koszovói szerb kapott fizetést, közülük sok szerb tanár és közalkalmazott Pristinától sem utasította vissza a bére átutalását. 2000 óta naponta 650 000 eurót utaltak el Belgrádból a koszovói szerbeknek az életkörülményeik javítására. A B92 televízió oknyomozó riportja szerint ennek a pénznek csupán a töredéke jutott el a kiszolgáltatott rászorulókhoz, mert a helyi kiskirályok hazafias lózungok puffogtatása közben meglopják a szerb államkasszát és szerb testvéreiket is.
A mitrovicai szerbek a november 3-i helyhatósági választások első körében távol maradtak az urnáktól, de a felerősödött propaganda és a nagy nyomás miatt két héttel később mégis több mint ötezren mentek el voksolni. Igor Vojivonić történelemtanár szerint csak a nemzetárulók vesznek részt az általa siptárnak nevezett választásokon.
– Szerbiában most a nemzet legalja van hatalmon. Ezek a szerb torzszülöttek egymásnak fogják ugrasztani Vajdaságban is a szerbeket és a magyarokat, a cigányokat és a szlovákokat. Minden EU-párti szerb ilyen torzszülött. Az EU rossz, ezt állítja most már a magyar kormány is – vallja. Háta mögött Putyin falon függő képével Hitlert, Sztálint, Hortyt emlegeti indulatosan, és szót ejt arról is, mikor jöttek a magyarok be Szerbiába. Jobbnak látom nem vitatkozni vele. Szerinte Koszovón a szerbek 300 éve áldozatok.
Pristinában albánokkal beszélgetünk, ők ezt persze másképp látják. Az albán nép a szerb elnyomás ellen oly módon vette fel a harcot, hogy évtizedekig tartó tudatos stratégiával sok gyereket vállaltak, és megvették maguknak Koszovót úgy, hogy a sok százezer Nyugat-Európában dolgozó koszovói albán pénzéből felvásárolták a szerbek földjeit és házait. Ugyanebből a pénzből kiépítették a jugoszláv törvényeken kívül álló párhuzamos albán oktatási rendszert is, így készültek az önálló, szabad Koszovóra.
Bexhet Bllaca évekig élt Budapesten, és feleségével, Orsolyával költözött vissza Pristinába. 17 éves lányukat Liri Kosovarénak hívják, ami annyit tesz: Szabad Koszovó.
– Fájt a szívem a népem szenvedései miatt, szabad országot akartam, ezért adtam a lányomnak ezt a nevet. Sok albán ment el innen a szerb elnyomás alatt, mert elvesztették az állásukat. Tito idején kamubéke volt. Mi mindent magunknak harcoltunk ki, 1968-ban így kaptunk egyetemet, majd saját zászlót, 1974-ben pedig autonómiát. Az őseim a szerbiai Niš közeléből érkeztek ide, lassan visszafoglaljuk azt a térséget is, de nem háborúval: megvesszük az üresen álló kruševaci, prokupljei házakat és a földeket – ecseteli a jövőt.
Nem tudom eldönteni, komolyan beszél-e. Autószerelő műhelyének a falát az UCK három fiatal hősi halottjának a plakátja díszíti.
Pristina története 1945 óta a rombolás és az elvesztett lehetőségek története, a kulturális örökség tudatos felszámolásának korszaka. Az 1950-es években a városfejlesztés a régi épületek lebontását és újak építését jelentette, így semmisült meg a régió legnagyobb fedett bazárja, a város spirituális központja mecsettel, katolikus templommal és zsinagógával együtt, egy régi törökfürdő és számos ottomán ház. De a történelem felszámolása az illegális építkezésekkel 1999 után sem szűnt meg, és a védelem alatt álló épületek helyére modern irodaházakat emeltek. Pristina ma mindannak az ellenkezője, amit ez idáig gondoltam róla: a bevezető út mellett autószalonok és hatalmas bevásárlóközpontok sorjáznak, a központban dizájnos kávézók, modern épületek, divatos butikok és esti fényár fogad bennünket. Pristina pár év alatt ultramodern, ígéretes hely lett, amelynek promenádján szobrok, molinók, emléktáblák őrzik a nemzet büszkeségeinek az emlékét. Míg a falvakban, temetőkben albán zászlók vannak kitűzve, a fővárosban Koszovó lobogója látható az épületeken. A vallásos, kendőben járó muszlim nők mellett trendi holmikba öltözött helyi fiatalok és itt szolgáló egyenruhás külföldiek hemzsegnek a belvárosi utcákon. A mellékutcákban itt-ott omladozó régi házakba és rengeteg szemétbe botlunk, de a Bill Clintonról elnevezett sugárúton klassz autók araszolnak. Itt státuszszimbólum a gépkocsi, ezért szokatlanul sok az autómosó is. Ha nincs autó, szőnyegmosást is vállalnak.
A főváros lakosainak a számáról egyébként csak találgatások vannak, egyesek félmillióra becsülik, és egyre többen költöznek ide. A városban ma már alig van szerb, a háború alatt mintegy negyvenezren menekültek el innen, azóta főleg albánok lakják. A fővárosban közel 9000 bejegyzett vállalkozás működik, amelyek 75 ezer embert foglalkoztatnak, de sok cég nem szerepel a nyilvántartásban.
Koszovó államnak nincs ipara, Európa legújabb fővárosában mégis épülnek az utak, fejlődik az infrastruktúra, szaporodnak a társasházak. IPA-alapokból évente 60–70 millió euró folyik be az államkasszába, jól profitálnak az itt állomásozó nemzetközi erőkből is, de külföldi befektetők csak elvétve jönnek ide, helyettük a nyugaton élő albánok viszik haza külföldön megszerzett pénzüket, és a környező országok albán üzletemberei közül is sokan hozzák ide fialni euróikat. Itt épül a Balkán legmagasabb épülete is, a 300 000 négyzetméteres kolosszus 400 millió eurót emészt majd fel. De az ország a látványos fejlődés ellenére is rengeteg problémával küzd: jelentős a korrupció és a bűnözés, a lakosságnak körülbelül a fele munkanélküli, a többiek az államigazgatásban vagy az országban állomásozó valamely nemzetközi szervezet alkalmazásában állnak, illetve a szolgáltatási szférában, a kereskedelemben vagy az építőiparban dolgoznak.
Az országban 1,8 millióan élnek, és nem tudni, ebből mennyi a szerb. A nemzetközi szervezetek 80–120 ezerre teszik a számukat, közülük 50–60 ezren Mitrovicától északra, míg a nagyobb részük szétszóródva, különböző enklávékban él. A Koszovót támogató IPA-pénzek mellett az EU nemrégiben külön alapot hozott létre a koszovói szerb községek fejlesztésére, és egyelőre 15 millió euró áll majd rendelkezésre az infrastruktúra, a közigazgatás, a vidékfejlesztés és környezetvédelem céljaira.
Gračanica az egyik legnagyobb szerb enklávé, legtöbben a kolostoráról ismerik a települést. Ez itt egy egészen más világ. Bár mindenhol szerb zászló lengedez, a kocsikon koszovói rendszám látható. Azt mondják, ma már jobban élnek, ismét nyugalom van errefelé, az észak-mitrovicaiak könnyen hőzöngenek, megvédi őket Szerbia. Nekik, az Ibar folyótól délre élő szerbeknek nincs más választásuk, együtt kell működniük Pristinával. Mi Čaglavicában, egy Gračanicához tartozó kis szerb faluban szállunk meg, szerb tévét nézünk, szerb lapokat olvasunk, és Jelen sörrel kínálnak bennünket. Fizetni azonban itt már euróval kell, és a szerb mobilszolgáltató sem működik. Egyik újvidéki lakótársunk, az USAID tanácsadója szerint az albánoknak Koszovó az ígéret földje lett. Az országban zajló építkezések megemelték a telekárakat, Pristina közelében szinte csillagászati árakon kelnek el a termőföldek, ahol aztán családi házak épülnek. Egy hektár földért akár egy–három millió eurót is be lehet kasszírozni. Amikor azt kérdezem, honnan ennyi pénz, visszakérdez. Jó kérdés, honnan a pénz, na honnan?...
Koszovón ilyen ütemű építkezés mellett lassan elfogy a megművelhető földterület. Ez nagy gond, óriási gond, bólogat Zenej Gashi és Murat Gashi is, akik az autóút és az új házak meg a földutak közti parányi parlagon legeltetik a teheneiket. Bányászok voltak, de a három közeli bányából ma már egy sem működik. Földművelésből, állattenyésztésből élnek errefelé, de a modern malmokba Vajdaságból hozzák a búzát. A falujuk, Ajvalija csupán pár kilométerre van a fővárostól, és csak albánok lakják. Néhány kiégett ház árulkodik róla, hogy éltek itt szerb családok is, Gashiék állítása szerint Milošević uralkodásáig jó szomszédi viszonyban az albánokkal. Szerbül társalgunk, mert az idősebbek közül mindenki jól beszéli a nyelvet, de sokan közülük egy-két szót magyarul is szólnak.
– Együtt voltunk katonák Szerekes Jánossal, ő csókai. Az hogy lehet, hogy nem tudott szerbül? – kérdezi Zenej.
Küldjük el a róluk készült fényképet, kéri, felírja a címét, de azon se utca, se házszám. A falvakban ez gyakori jelenség.
Hazafelé tartva megállunk a Mitrovica melletti Rudare falunál, épp disznót vágnak az egyik ház udvarán. Bemegyünk, pálinkával tukmálnak, az üvegben cirill betűkkel a felirat: Srbija. Amikor azt kérdezem, hol vannak az asszonyok, akik felénk a beleket mossák ilyenkor, legyintenek: ők kidobják, nem használják fel, mint a vajdasági magyarok. A választásokhoz csak annyit fűznek hozzá, ők természetesen szavaztak, hiszen ez a kötelességük.
A határig most szerb településeken keresztül visz az utunk. A kétnyelvű táblákon itt az albán településneveket festették le, emellett csupán a sok szemét és autógumi a közös az albán falvakkal. Az út melletti póznákon rengeteg rongyos szerb zászló lebeg és a reklámtáblákról Novak Đoković mosolyog le ránk. Pont ezen a napon Szerbia Đokovićtyal kiegészült csapata hazai pályán marad alul a Davis-kupameccsen a csehekkel szemben.
