A mögöttünk lévő Valentin-nappal elkezdődött az ajándékozás időszaka: nők napja, húsvét, anyák napja. Tavasz végéig meg se állunk. Vagyis pontosabban annak a számára kezdődött el most ez az időszak, aki megünnepelte a Valentin-napot. Merthogy nem “kötelező” ünnep ez, és ez benne a jó. Csak annak ünnep, aki szeretné is, hogy az legyen. A Valentin-nap szerintem az egyik legmegosztóbb ünnep. Vannak, akik utálják, mert szerintük Amerikát majmolós ünnep, és a párunkat nem csupán ezen a napon kell szeretni, ők nem hívei a kampányszerű szerelemnek. Mások már hetekkel korábban lázban égnek, hogy mivel is lepjék meg a szerelmüket, mondván, a Valentin-nap nem arról szól, hogy csak ekkor szeretjük a párunkat, és nincs azzal semmi baj, ha ezen a napon egy kicsit jobban odafigyelünk egymásra, meglepjük egymást valamivel. Aki akarja, ünnepli, aki nem, az nem. Ez csak egy nap a többi közül, de felfogható egy plusz ajándékozási lehetőségnek is. (Ott ahol ez megengedett, Iránban ugyanis betiltották a Valentin-nap ünneplését a nyugati kultúra terjedése ellen vívott harc jegyében.)
Fotó: Diósi Árpád
Egyébként meg nem is Amerikából érkezett, hanem egy szép keresztény szokásból alakult ki. Hogy Szent Bálint a jegyesek és a fiatal házasok védőszentjévé vált, annak köszönhető, hogy a püspök a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, a friss házaspárokat pedig kertje virágaival ajándékozta meg. A hagyomány úgy tartja, hogy ezek a házasságok jó csillag alatt születtek. A nap vallási eredete azonban az idegen elnevezés – a Bálint-nap helyett a Valentin-nap – elterjedésekor elhomályosult.
Mára már nem a kertünk virága maradt egyedüli ajándék gyanánt, hiszen egyre több a giccs ilyenkor – ahogyan, kár tagadni, karácsonykor is, ezért ajándékozok például én évek óta mindenkinek „csak” házilag készült mézeskalácsokat –, de kikerülhetjük a plüssmacikat meg a piros szív alakú léggömböket, és lehet ízlésesen is ünnepelni, mondjuk ágyba vitt reggelivel, a környékben tett kirándulással vagy egy tábla csokoládéval is. Japánban például csakis csokoládét ajándékoznak, de nem akárhogyan. Érdekes, hogy ott Valentin-napon csak a nők ajándékoznak: csokoládéval ajándékozzák meg imádottjukat, de akár férfi munkatársaikat, ismerőseiket is. Egy hónappal később viszonzásként fehér csokoládét kapnak ajándékba. Ez az úgynevezett fehér nap. De van fekete nap is: aki se február 14-én, se március 14-én nem kapott ajándékot, az április 14-én fekete napot ül, azaz fekete szósszal készített tésztát eszik.
Szerintem a Valentin-nap az apró figyelmesség ünnepe, amit megélhetünk világba kiáltott, kirakatba tett ajándékok, közösségi oldalakra való idétlen idézetek és temérdek közös fénykép posztolása nélkül is.
Persze az egyedülállók sajnos különösen rosszul érezhetik magukat ezen a napon, hiszen a magány érzése még inkább felfokozódhat bennük a párok ünnepén, de szerencsére mára már azt is kitalálták, hogy nemcsak a párok lephetik meg egymást Valentin-napon, hanem mindenki mindenkit kedve szerint. Például az anya a gyerekét vagy akár a barátnők is egymást. Finnországban például a Valentin-napot nem a szerelem, hanem a barátság napjaként ünneplik, melyen képeslapot küldenek, vagy kisebb ajándékot adnak át egymásnak azok, akik a másikat szimpatikusnak találják, de ez a szimpátia nem erotikus jellegű. Valóban csak a barátok üdvözlik egymást levelezőlapokkal. És ugyanúgy a szimpátián alapszik az a kedves ötlet is, amit egyre több iskolában már nálunk is alkalmaznak: a Valentin-doboz. A diákok ebbe a dobozba dobhatják be akár névtelenül is a szimpátiájuknak szánt üzenetet.
Mert ajándékozni jó. Kivéve, ha az ajándékozás összekapcsolódik a stresszes, rohangálós, idegölő ajándékkereséssel és azzal a teherrel a vállunkon, hogy ajándékot kell vennünk, de a pénztárcánk üres. Ilyenkor talán arra kellene gondolnunk, és azt kellene jól megjegyeznünk, hogy az ajándék értéke nem egyenlő a rá költött pénzzel. Drága holmit is adhatunk szeretetlenül, kötelességből, de apróságot is átnyújthatunk és fogadhatunk örömmel, teljes szívből. Erre vonatkozhat az Új idők illemkódexének egyik intelme 1930-ból: „Ajándékozni azt jelenti, hogy kilessük valakinek a legtitkosabb vágyát, s azt – tőlünk telhetően – megkíséreljük valóra váltani; kitaláljuk, mivel okozhatnánk neki örömet, s azt a valamit megszerezzük számára. Közben arra is gondolunk, hogy amit ajándékozunk, az egyrészt ne legyen nyomasztó hatású a megajándékozottra a nagyigényűségével, drágaságával, másrészt ne legyen olyan jelentéktelen se, hogy értéktelenségével sértően hasson.”
Tudták, hogy a testbeszédünk azonnal elárulja, ha az ajándék nem tetszik? Akik igazán örülnek a meglepetésnek, szemkontaktust vesznek fel az ajándékozóval, megszagolják, forgatják, fogdossák a holmit, ami pedig nem tetszik az embereknek, azt pillanatokon belül visszateszik a dobozba vagy a csomagolópapírra. (A japánok ebben is furcsák: bár az illem azt diktálja, hogy az ajándékot illik azonnal kibontani, a japánok sosem bontják ki az ajándékot az ajándékozó előtt az esetleges kellemetlen helyzetet elkerülendő.)
Persze, az is előfordulhat, hogy valaki egyszerűen nem szereti a meglepetéseket. Néhány harvardi és stanfordi kutató egy új vizsgálata ki is mutatta, hogy az emberek jobban szeretik, ha valami olyasmit vesznek nekik, amit ők előre kiválasztanak. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy ne örülne valaki csokoládénak vagy virágnak bármikor. Előttünk hát az ajándékozás időszaka, és az, hogy figyelmesek vagyunk ezeken a napokon is, nem minden esetben a pénztárca függvénye.
