Elvtársak, győztünk!

Szabó Ida néni a múlt hétvégén töltötte be életének 99. esztendejét, világpolitikai és gazdasági nézetei azonban sokkal tisztábbak, egyenesebbek és becsületesebbek, mint bármelyik, a tévében esténként sugárzott, politikai sértegető beszélgetőműsorok sztárrésztvevői közül bármelyiknek.

Ida néni előrehaladott kora ellenére világosan látja mindazt, ami nem stimmel mai világunkban, ha tehetné, egész biztosan folytatná harcát társadalmunk javításáért.

Azt a harcot, amelyet még tizenhárom éves korában kezdett, a múlt évszázad húszas éveinek végén. Ida nénit újvidéki belvárosi lakásán látogattuk meg, nem kérdeztünk tőle konkrétumokat, megkértük, hogy meséljen:

– Bátyám, Szabó Géza asztalosmunkás 8 évvel volt idősebb nálam, nagyon korán belekerült a kommunista mozgalomba. Hatással volt rám, 13 éves koromban kezdtem haladó könyveket olvasni. Habár munkás voltam később, nagyon sokat olvastunk. Első feladatunk az volt, hogy tanuljunk! Anélkül nem tudtunk volna dolgozni. 1933-ban Szabadkán a mozgalom rohamosan kezdett fejlődni, a munkásszakszervezetben volt egy hatalmas könyvtár – haladó szellemű írók, Victor Hugo, Tolsztoj, Krleža műveit olvastuk elsősorban. Volt a mozgalomban sok orvos is, ők egészségvédelemre tanítottak bennünket. Feladatkörünkbe tartozott, hogy járjuk a falvakat, és hogy ott megszervezzük a fiatal munkások, a proletárok ellenállását. Nemcsak osztályharcra, hanem olvasni és minden másra is tanítottuk őket – például, hogy miként kell védekezni a tuberkulózis ellen. A vajdasági szegények között nagyon gyakori volt a tuberkulózis. Amikor Szabadkán kezdett erősödni a fasizmus, az egyetemistákkal és a parasztokkal, béresekkel közösen megalakítottuk az Ifjúsági Antifasiszta Mozgalmat. Egység volt, tekintet nélkül a nemzeti hovatartozásra. Vasárnaponként szerveztünk összejöveteleket a Kiserdőben vagy a makkhetesi erdőben. A szakszervezet olyan erős volt, hogy még dalárdája és művészeti szekciója is volt, művelődési rendezvényeket is szervezhettünk. Történt mindez az eszmei felvilágosítás ürügyén.

Tény, hogy az országban akkor csak 12 ezer kommunista és 40 ezer ifjú kommunista (SKOJ) volt, de nagyon erős, tömeges, a kommunisták által szervezett népfrontmozgalom állt mögöttük. A szakszervezetben forrt az élet, olyankor, amikor sztrájkoltak a munkások, a szakszervezetben konyhát létesítettek számukra. A fiatalok mentek az ételárusokhoz gyűjtögetni, sem a sztrájkolók, sem gyerekeik nem éheztek. A fiatalokban volt egy aktivizmus, amelyre az emberek mindig számíthattak. Nem volt könnyű, mindig harcoltunk, sokszor voltak letartóztatások, a mozgalom mégis fejlődött. Az antifasiszta front különösen. Az volt a szerencse, hogy mindannyian egységesek voltunk, külön-külön semmit sem értünk volna el. 1936-ban például megszerveztük az aratók sztrájkját, a burzsoázia számára ez egy veszélyes sztrájk volt, hiszen nagy vesztesség az egész országnak, ha tönkremegy a hozam. Matko Vuković, Kričkov Béla és még néhányan szerveztük, nehéz volt, a bérmunkások szétszórva, falvakban, külvárosokban éltek, végül azonban ez a sztrájk aratta a legnagyobb sikert! Nagyobb béreket, az állandó munkások számára szociális biztosítást és munka közbeni étkezést követeltünk, azt is, hogy a nagy birtokokról ne bocsátsák el a munkásokat. Megindult a sztrájk, a közeli falvakból, mindenhonnan jöttek a munkások, a csoportokat nők vezették, kaszával, kapával jöttek. Szabadkát körülvette a csendőrség, de a munkások betörtek – a városházát több mint 10 ezren vették körül – itt folytak a megbeszélések. Engedniük kellett, tízezer munkás állt kinn. Délután Matko Vuković kiállt az ablakba, és kikiáltott: Elvtársak, győztünk! Elfogadták a sztrájkolók követeléseit, aláírtak a szerződéseket. A szőnyeggyárban, a harisnyagyárban és máshol is sztrájkoltak a munkások, de az aratók sztrájkját volt a legnehezebb megszervezni. Minden vasárnap jártuk a falvakat, szerveztük az ellenállást, én Moravicát és Tavankutat fedtem, mindenhol szívesen vártak bennünket, de előbb el kellett nyernünk a szeretetüket. Később is, a háború alatt is Tavankút volt az illegális mozgalom fő bázisa. Én akkor már Szlovéniában voltam, később pedig egy évig olasz fogságban. Az olaszok nem voltak fasiszták, nagyon különböztek a németektől. A németek közül egyik sem viszonyult emberileg az emberekhez. ’41-ben Novo Mestóba mentem szervezni a fiatalokat a partizánegységekbe, egyetemistaként mentem, azt mondtam, síelni. Egy péknél laktam, minden este jött oda egy olasz tiszt, angol rádiót hallgatott. Elhívott síelni, megmagyarázta, hogy az olaszok nem olyan kemények, mint a szlávok, nem értették, miért kell Szlovéniában lenniük, és miért kell háborúzniuk. Az olasz nem háborús nép. Szlovéniában részt vettem szinte minden akcióban, sokan ismertek. Háború előtt megszerveztünk egy építészsztrájkot, akkor felfigyelt rám egy fiatalember, akivel nem ismerkedtünk meg, de megjegyzett. ’42-ben Maribor felett volt egy partizán csoport, ezt teljesen megsemmisítették. Ketten megadták magukat, egyikük az építész fiatalember volt. Az olaszok gyakran összeszedték a férfiakat, bevitték őket a kaszárnyába, ahol az árulók az ablakokból nézték őket, és utasították az olaszokat, hogy kit ne engedjenek el. Egyszer a férjemet is bevitték, én délután biciklire ültem, kimentem a kaszárnyába meglátogatni. Az építész fiatalember felismert ott, elárult. Egy hétre rá, miközben zártam ki a biciklimet, egy olasz revolvert nyomott a hátamhoz, letartóztatott. Mellette volt az áruló építész is, pedig csak feltételezhette, hogy a kommunista mozgalomban vagyok. Bevezettek a kaszárnyába, nem mondhatom, hogy simogattak. Nem volt könnyű, 50 kilóval kerültem olasz fogságba, 39 kilós voltam, amikor a humanistáknak köszönhetően átvittek a fogolykórházba. Az épület körül carabinierek sétáltak, őriztek bennünket. Szerencsénkre az orvos kommunista volt, volt két katolikus apáca is ott – Bogomola és Amadea. Mindenben segítettek bennünket. Volt a kórházban egy sebesült elvtárs is, akit halálra ítéltek. A humanista olaszok azonban addig nem végeztek ki senkit, ameddig nem volt egészséges, így került a fogolykórházba. Egy tiszt, akit a kommunista orvos korábban szifilisz miatt kezelt, elárulta neki, hogy az elvtársat két-három nap múlva átviszik a kaszárnyába kivégezni. Az orvos és a két a nővér megszervezték a szökését, hoztak neki kötelet – az első emeleten voltunk, a földszinten prostituáltakat kezeltek – és vasfűrészt, a férfivécé vasrácsát átfűrészelve délelőtt 10 órakor sikerült megszöknie.

Délben már a ljubljanai Nebotičnik toronyépület előtt egy olasz carabinieri felismerte, de csak szalutált neki, és hagyta továbbmenni. Az olaszok tehát jók voltak, mármint azok, akik nem vertek. Voltak nagyon csúnya dolgok is, egy elvtársnőt az édesanyja előtt egy ezred megerőszakolt. Amikor a megszállók továbbmentek, az elvtársnő öngyilkos lett. A háború csúnya dolog, a legszörnyűbb valami, azt kívánom, hogy a fiataljaink soha többé ne érezzék meg, legtöbbet ők szenvednek. Akik egymás ellen harcolnak, nem is tudják, hogy ezt miért teszik. Azok, akik tudják, hogy miért indítottak háborút, azoknak a gyerekeik a külföldi nyaralókban vannak, nem a fronton – hallottuk.

Ida néni visszaemlékezése során többször is elmondta, hogy annak idején, a háború előtti időkben nem volt gyűlölet sem a munkások között, sem az egyetemisták között, egységesek voltak mindenben, nem volt tapasztalható az a széthúzás, amely ma jelen van. Szlovéniában is pártfunkción volt, ott sem érdekelt senkit, hogy vajdasági magyar lányról van szó. A nemzeti gyűlölet csak háborúhoz vezethet – figyelmeztet. Szerinte egységre lenne leginkább szükségünk.

– Mit jelent az, hogy ma 14 kommunista párt van? Semmi befolyásuk sincs. Hol voltak akkor, amikor nemrégiben Szerbiában egy munkás tiltakozása jeléül levágta az ujját, miért nem mondták neki, hogy: Testvér, nem ez a megoldás! A mai ifjúság nem oly egységes, mint mi voltunk, ehhez tanulni kell. A televízión csak ígéreteket hallgatunk, egységes, erős, fiatal front nélkül azonban nincs semmi. Választások után az marad, ami volt, akárki is győz. Sőt, rosszabb lesz. Egységes szakszervezetre van szükségünk, és nem azért, hogy legyen egy elnöke, aki majd a bársonyszékben ül. Annak idején Szabadkán Kizúr István nem a bársonyszékben ült. Igazi hős volt – hallottuk.