Sokkal több mint egy hobbi

A busójárásról, a mohácsi sokácok messze földön ismert népszokásáról sokan hallhattak, ám magukkal e mitikus alakok megszemélyesítőivel kevesen találkozhattak, hiszen a busó lényege, hogy az álarc mögött senki se ismerje fel. Szabadkán, az Interetno fesztiválon kettő is járt: Litter Gábor és Farkas György, akik azonkívül, hogy minden évben ott vannak a világörökség részeként jegyzett felvonuláson, mesterségükkel is részt vesznek a hagyomány megőrzésében. Gábor busómaszkfaragó, György pedig bocskoros és tímár.

A busók lényege, hogy ijesztőek legyenek. Ezt kétféleképpen érik el, egyrészt ijesztő maszkokat viselnek, másrészt szőrével kifordított bundájukban hatalmasnak, emberfelettii lénynek tűnnek. Ilyen bundát viszont nem lehet bevásárlóközpontban kapni. Farkas György hivatása szerint tűzoltó, ezenkívül búvárkodik, valamint két kihalóban lévő mesterség űzője, mivel bocskoros és tímár. A többi között ő készíti el a busók sokácbocskorait (hosszú nyelvű bocskor) és a busóbundákat is. A bőrművességgel a 2007-ben elhunyt bocskoros, tímár nagyapja (őt is Farkas Györgynek hívták) műhelyében találkozott először, aki munkássága során még Óbecsén is dolgozott.

– Gyermekkoromban sokat jártam nagyapám műhelyébe. Szerettem nézni, ahogy dolgozik, ahogyan megformálja a bőrt. Mindig adott valami tennivalót. Először csak a bőrdarabokat díszítettem, különböző díszítőelemekkel, koncolókkal, és lassan egyre komolyabb és komolyabb munkákkal bízott meg, végül a bocskorok készítésére is megtanított. Első bocskorom gyermekméretű volt, ez a bocskor a mai napig megvan. Ezt követően egyre bonyolultabb és bonyolultabb bocskorokat készítettünk – nagy különbség van egyes bocskorok elkészítése között –, és szépen lassan átvettem a szakmát. Büszkeséggel tölt el, hogy tőle tanulhattam, őrizhetem szellemét, szellemiségét, hiszen nagyapám számomra a szakmaszeretet és a mesterségbeli tudás példaképe – mondta György.

A mester bocskorokon túl mást is készít bőrből, táskákat, öveket, íjászcsizmákat, ajándéktárgyakat, ám ezek elkészítését már autodidakta módon sajátította el. A bőrdíszművességet hobbiból, nagyapja iránti tiszteletből űzi, hiszen a család és munkája mellett kevés idő jut arra, hogy kiteljesedjen benne. A bocskorok, a cipők nagy része a mai divat szemszögéből nem minősül utcai viseletnek, így őket György főként hagyománytiszteletből, valamint különböző nemzetiségek tánccsoportjainak felkérésére készíti el – öt nemzet bocskorát tudja elkészíteni – , állandó vevőkörnek számítanak még a mohácsi busók, de van, hogy egy ilyen bocskort csak dísznek vesznek meg tőle. Ugyanakkor utcai használatra is készít termékeket – mindent szigorúan kézzel – cipőket, sarukat, papucsokat. Annak ellenére, hogy ezek a termékek kelendőek, a mester mégsem ebben látja szakmája lényegét.

– Olyan termékeket szeretek készíteni, amilyeneket őseink viseltek. Ezeknek a parasztbocskoroknak az egyszerűségében volt a rejtelem. Otthon levágták az állatot, bőrét az akkori kornak megfelelő módon kikészítették, és egy egyszerű körbelyukasztással egy darab bőrt a lábukra tudtak húzni. Ezt hordták télen-nyáron, persze télen kaptát is húztak bele, amelyet például fagyúval impregnáltak, vízhatlanítottak. Ez fejlődött tovább a korral, de sajnos nagyon kevés feljegyzés maradt fenn róluk, egyrészt azért is, mert a bocskor a szegények lábbelije volt. Idővel ezek a bocskorok díszesebbek lettek, bonyolódott az elkészítésük, már nemcsak egy táblabőrből készítették, hanem külön felsőrészt is készítettek, varrtak hozzá. A bocskor egyre népszerűbb lett, erre utal a „bocskoros nemes” kifejezés is, hiszen a nemesség alsó rétege is szívesen viselte lábán – magyarázta a bőrműves.

A népi iparművészeti címet György is el szeretné érni, már 15-féle lábbelije le is van zsűriztetve, nehéz azonban megfelelő számú, ám egymástól mégis különböző lábbelit, bocskort készíteni. A fő motivációt viszont a visszatérő, elégedett kuncsaftok, ismerősök, barátok, a család dicsérő szavai adják, akik szerint jó, hogy egy kihalófélőben lévő szakmával foglalkozik. – Remélem, lesz, aki utánam is folyatja majd. Szeretem a szakmám. A nyers bőrtől eljutni a kész termékig nagy munka és sikerélmény egyaránt – mondta György, majd hozzátette, hogy fia kiskamasz korában érdeklődött főként, kamasz lánya pedig most is érdeklődik szakmája iránt.

Hosszú idő, mire a bőrből késztermék lesz, és ezt az egyre szigorodó szabályozások is nehezítik. A cserzést régi/hagyományos módszerekkel végzi, alapanyaga különböző fakérgekből, fatermésekből készül, amelyekhez egyre nehezebb hozzájutni. A cserzési folyamat hat hetet is igénybe vesz, ez idő alatt állandóan felügyelni kell a folyamatot, cserélni kell a cserzőlevet, miközben a mai technikával egy marhabőr kaptát 24 óra alatt ki lehet cserezni. A cserzés után következik a felszabás, a különféle díszítőelemek, a varrószíj elkészítése, előkészítése, a felsőrész díszítése, majd a bocskor megformálása. A folyamatban a mester semmiféle gépet sem használ, mindent kézzel csinál, úgy mint azt a nagyapja és a régi bocskorkészítők tették annak idején.

– Ugyanazt a technikát használom, mint amit nagyapám tanult tizenkét éves korában a tímár mellett. Valamelyest a technika fejlődött, de nagyapám elbeszéléséi szerint nagyon keveset, talán csak a szerszámok minőségének és a cserőzanyagok feldolgozásának, modernizálódásának köszönhetően lett könnyebb a munka – magyarázta a tímár.

Szerszámai nagy részét a kaptafáktól a késekig nagyapja használta, sőt van olyan szerszáma is, amelyet még a nagyapja is tanulóként kapott használtan. Némelyik a 100 évet is meghaladja. A busóbocskorokkal kapcsolatban nincs külön szabályozás, de mindenki ragaszkodik a hagyományhoz. A bocskor közel sem olyan kényelmes, mit egy mai sportcipő, a mester leginkább egy klumpához hasonlítja, ezáltal nem is kell tökéletesen passzolnia a lábhoz. Ennek ellenére mindegyik bocskort a megrendelő lábához viszonyítva, azt lemérve készíti el, beleszámolva, hogy a busó ehhez még bütykös harisnyát is húz. Mindezek mellett György a busójárás egy másik nélkülözhetetlen kellékét is készíti, a busó bundáját. Mint megjegyzi, a busóbundák változatosak, leggyakrabban pedig a racka juh szőrméjébe öltöznek be a busók.

– Talán azért is, mert magyar fajta, valamint mert a racka juhnak szép fürtös és nagyon hosszú szőre van. Ha egy ilyen bundát vesz fel a busó, akkor sokkal – vagy 50 százalékkal – nagyobbnak, félelmetesebbnek tűnik. Vannak olyan busók is, akik ragaszkodnak a régi képeken látottakhoz, amelyeken a merinói, rövidebb szőrű birkákból készített bundákat hordták. A mai napig is látni a busókon ilyen, harminc-negyven éves bundákat. Talán ezért is ragaszkodnak hozzájuk, hiszen ezek számítanak öreg, autentikus bundáknak – magyarázta György.

A busó „jelmez” egyik fontos eleme, hogy könnyű legyen. A racka juh bundája nem számít a legkönnyebb bundák közé, elérheti ugyanis az 5 kilogrammot is. A bunda súlya függ az alapanyagtól, valamint az őt hordó személy méretétől is, a gyermekbunda értelemszerűen könnyebb, mint egy 100 kilós felnőtt bundája. A busó által cipelt teherhez hozzáadódik még a maszk és bőr rajta, a pásztortáska, kolomp, kereplő.

– Egy reggeltől estig tartó felvonulásban, igencsak el lehet fáradni – tette hozzá György, aki több mint 20 éve rendszeresen beöltözik busónak.

Mint megjegyezi, semmi pénzért sem hagyná ki a felvonulást, s bár a busómaszk alól alig lehet kilátni, de mindig óriási büszkeséggel tölti el, amikor másokon meglátja keze munkáját. Csoportjával rendszeresen megadják a módját az ünnepnek, s már annyira összetartanak, hogy nélküle el sem kezdenék a felvonulást: „ A busójárás kihagyhatatlan, tulajdonképpen már részemmé vált.”

(Vége)

A riport 1. része: ITT!