TKJ oldalszerkesztőként mindig az utolsók között távozott a Cégből, gyakran ő oltotta el a villanyt. Egyedi humorérzéke 41 éven keresztül tette emeltebbé a szerkesztőségi hangulatot, tőle ered a „mivel éhes vagyok” felelet a Mivel kéred a szendvicset? kérdésre, na meg a Hogy vagy? kérdésre a „Biciklin” válasz is. Az ősszel vonult nyugdíjba, hiányát egyelőre úgy éljük meg, mintha csak évi szabadságra ment volna, és kerékpárját nemsokára ismét a Ház előtti közlekedési jelhez láncolva láthatjuk majd minden délután.
A bő négy évtized alatt téli bicikligumi hiányában csak a legzordabb téli napokon közlekedett kettőnél több keréken. János most telepi kertes házában, a „hat ezüstnyárfa” árnyékában élvezi megérdemelt pihenőjét, a szintén nyugdíjas feleségével, családi körben. A szerkesztőségről nem feledkezett meg, rendszeresen megjelenik, itt beszélgettünk vele.
– Az elején kezdjem vagy a végén? Talán a végén, azzal, hogy 41 év után először láttam meg a munkakönyvemet, amikor azt mondták, hogy: Pont ennyi volt. Ezt azért szeretném külön kiemelni, mert – leszámítva az egy év katonaságot – a 40 munkaévet ugyanazon a munkahelyen töltöttem, ugyanazon az ajtón jártam be és ki, ugyanazt a lépcsőt, liftet, használtam. Két asztalnál ültem, nagyjából 20 évig az egyiknél, 20 évig a másiknál. Természetesen az Újvidéki oldalnál kezdtem, ott tanultam a szakma csínját-bínját, később aztán a belpolitikai rovathoz kerültem, itt húsz évet töltöttem újságírással, helyettesítő szerkesztésekkel. A másik asztalnál már főleg szerkesztéssel foglalkoztam, belpolitikai napi szerkesztőként, később az Újvidéki rovat szerkesztőjeként. A két asztal most is ugyanott áll, ennyit a szerkesztőségi bútorcseréről. ’73 őszén, egy-két hónap eltéréssel heten kezdtünk el dolgozni, a többiek időközben vagy eltávoztak a szerkesztőségből, vagy hosszabb-rövidebb ideig másik munkahelyen dolgoztak. Egyedül én voltam végig a Magyar Szó újságírója.
A legelején, mint minden szakmát, tanulni kellett. Képaláírásokat, plakáthíreket bíztak ránk, a szerkesztő utasított bennünket, hogyan kell dolgozni. Később helyzetjelentéseket, piaci híreket, kisebb fordításokat, utcáról „felszedett” témákat írtunk meg… Abban az időben rengeteg ülés volt a szakszervezetben, a szocialista szövetségben, a pártban, előbb a tapasztaltabb kollégákkal, később önállóan jártunk ezekre, jelentéseket küldtünk, riportokat is készítettünk. Ezek voltak talán a legunalmasabb munkafeladatok, de ha nem is lehetett érdekes információt írni róluk, lehetett témákat felszedni itt. Az első húsz évben, ameddig aktívan írtam, bejártam az egész országot, a Đevđelijától a Triglavig, egyszer, a ’80-as években még az osztrák határra is elvezettek minket, ahol még egy 10 méteres, illegális határátlépésre is rászántuk magunkat.
Volt részem meglepetésekben, az egyik ilyen akkor ért, amikor először jártam Szarajevóban. Síksági gyerekként elcsodálkoztam, hogy ez a város is ehhez az országhoz tartozik. Országjárás közben sok mindent láttam, gyakran központilag, Belgrádból szervezett csoportos újságírói utazások során, olyan helyeken, vállalatokban jártam, ahova különben eszembe sem jutott volna elmenni. Az egyik kedvenc rendezvényem a RAST JU egyhetes, innovációs kiállítás volt Rijekán, az itt-tartózkodás felét tudósítással, riportkészítéssel, felét pedig nyaralással töltöttem. Egy évben a feleségemet, Ancit is elvittem erre az útra, az ő részét természetesen a saját zsebünkből fizettük, akkor éppen nem sikerült összekötni a nyaralással: 5 napig esett az eső, utána is hűvös volt. Voltak persze ennél kellemetlenebb utazások is, az egyik ilyen, emlékezetes kalandom a Kosovska Mitrovica-i Trepčához fűződik. Az igazgatóval kellett interjút készítenem az üzem helyzetéről. Előző este Belgrádban igyekeztem felülni a vonatra, olyan tömeg volt, hogy még állóhelyhez is alig jutottam. Így, a táskámra roskadva utaztam Pristináig, onnan busszal a gyárba reggel 7 órára, holtfáradtan. A beszélgetés azért elkészült.
A csoportos, több napos utazások kellemesebbek voltak, a szakszervezet mindent előre megszervezett, nekünk csak odafigyelni, jegyzetelni kellett. Esténként adódott alkalom szórakozásra is. Egy macedóniai körúton a korai veteményeket termelő üvegházakat látogattuk, ott láttuk a kárókatonákat is, amelyeket az Ohridi-tó mellett élő helybeliek valamikor halászatra használtak. Félig elkötötték a torkukat, hogy ne nyelhessék le a halat, amelyet aztán a parton kivettek a csőrükből. Kellemes utazás volt a földrengés után újjáépített Budva megtekintése is. Korábban, ’76-ban a feleségemmel ott voltunk nászúton. Amikor az újságokban megláttuk annak a szállodának a fényképét, amelyikben laktunk – romokban hevert, az újjáépítés után nem lehetett ráismerni a régi Budvára, jóformán csak a vár maradt a régi, új szállodasor épült.
Kezdő újságíróként azzal riogattak bennünket, hogy az újságírók átlagéletkora rövidebb, mint a próbapilótáké. Elejében csak mosolyogtunk ezen, később rájöttünk, hogy ez nem áll messze az igazságtól. Az utazások során többször is vészhelyzetben találtam magam. Egyszer a ’90-es évek ún. változásai kapcsán Titográdban, azaz a mostani Podgoricán jártunk Gyarmati József kollégámmal, hazafelé jövet, Belgrádhoz közeledve már alkonyodott, a köd is leereszkedett, csupán Stojan sofőrünk lélekjelenlétének köszönhetően menekültünk meg. Egy nyergesvontatót próbált megelőzni, a szemközti irányból megjelent egy autó, az utolsó pillanatban rántotta félre a volánt – sikerült az autót az éppen ott lévő ideiglenes parkolóra terelni. Az épülő Drmnói hőerőműben jártunk, az építkezés vége felé, miután megnéztük az óriási turbinákat, megkérdezték, hogy akarunk-e felmenni a toronyba? Persze sokan akartak, vagy 30-an zsúfolódtunk be az építkezési teherliftbe, olyan volt, mint a szardíniásdobozban. Legalább 40 fok volt bent, amikor a lift úgy 80 méter magasságban beragadt. A tetőn kopácsoltak a melósok, hiába dörömböltünk, nem hallottak minket, se ők, se mások. Fennállt úgy a fulladás, mint a tűz veszélye. Sokan pánikba estek, mások viccelődtek, végül az Elektrovojvodina egyik dolgozója, aki velünk utazott, kinyitotta a lift vezérlődobozát, átkötötte a drótokat, és sikerült a kabint a kijárati nyílás szintjére emelni. Addigra már senkit se érdekelt, hogy mi történik a torony tetejében, fejvesztve menekültünk lefelé – persze most már a lépcsőkön.
Egy másik alkalommal a tartomány szervezett csoportos látogatást Koszovóra. Gnjilanéban jártunk, a tartományi gazdasági titkárhelyettessel ültem egy autóban, az anyósülésen. A község határában fogadtak bennünket, az autóoszlop megállt, a mi gépkocsink pont a síneken. Őszidő volt, nagy köd, mozdonyfüttyöt hallottam, mire kinéztem az ablakon már alig 50 méterre volt tőlünk. Csak annyi időm maradt, hogy elkiáltsam magam: Voz!, de addigra a helybeli sofőr már gázt adott, és hogy ne az előttünk álló autókba csapódjunk, lerepültünk a kukoricásba. Később, a községházán elhangzott beszédből keveset hallottunk, örültünk, hogy élünk.
A 40 év alatt sok minden történt, vidámabb esetek is, például ’93-ban, amikor november 13-ra 20 centis hó hullott. Szeli Miklós kollégámmal három hónapos újságírócserére utaztunk Pestre. A hóbuckákon átvergődve nagy nehezen eljutottunk szálláshelyünkre, holtfáradtan lefeküdtünk, reggel 6-kor irgalmatlan csikorgásra-recsegésre ébredtünk – a lakásunk teraszáról éppen az odafagyott havat takarították le. Később, érkezésünkkel kapcsolatban azzal hecceltük egymást: Bekopogtathattunk volna valahová, kérhettünk volna egy pohár vizet, mert olyan éhesek vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hol fogunk aludni. Kellemes három hónapot töltöttünk ott, a lap akkor hetente csak kétszer jelent meg, nem kellett sokat tudósítanunk, legnagyobb gondunk az élelmiszer-beszerzés volt.
Egy másik alkalommal néhai Ifjú Gábor fotóriporter kollégámmal a Zágrábi Vásárra mentünk néhány napra. Ismertük a villamosjáratokat, este elmentünk sétálni, vacsorázni, éjféltájt „hazaindultunk”. Felültünk a megfelelő számú villamosra, zötyögtünk, amikor rajtunk kívül mindenki kiszállt, furcsállottuk, mert még nem érkeztünk meg szállásunkhoz. A vezető azonban megmagyarázta, hogy: Uraim, végállomás! A munkaideje lejárt, ő megy, a villamos marad, tehát le kellett szállnunk. Nem az ő hibája, hogy az ellenkező irányba tartó villamosra ültünk fel – mesélte emlékeit.
– A kezdetben pártállamban éltünk, akkor úgy mondták: Mindent meg lehet írni, amit szabad. Azóta sokat változott a helyzet. Vagy nem? Az első években szorgalmasan gyűjtöttem az írásokat, még üres újságlapokat is kaptunk, hogy abba beragasszuk a már kész újságból kivágott írásokat, 10 ezernél megálltam számolni az általam megírt cikkeket, beleértve a legapróbbakat is, úgy gondolom, hogy összességben kb. 15–16 ezer írásom jelent meg. A pályafutásom alatt 10 ezernél is több újságoldalt szerkesztettem be, 11 főszerkesztőm és nagyjából ugyanennyi lapigazgatóm volt. Na meg, ugye, itt van a nagyjából 60 ezer kilométer is, amit csupán a szerkesztőségig ingázva tekertem bele néhány kerékpárba. Biciklin közlekedve sok mindent lát az ember, érdekességeket, újságtémákat. Amikor az ínséges idők után végre sikerült összeállítanom egy jó biciklit, amelyen még kilométer-számláló is volt, néhány év múlva ellopták. Ez is a biciklizés része.