Matuska Márton író, publicista, lapunk mai napig aktív, megbecsült újságírója, többi nyugdíjas kollégánkhoz hasonlóan szívesen emlékszik vissza a lapnál eltöltött évtizedekre: Persze hogy szép volt, jó volt, fiatalok és bohók voltunk ‒ vallja. Beszélgetésünk során azonban a rózsaszínű emlékek helyett inkább egy egészen másmilyen világba tekintett vissza, olyasmiről mesélt, amiről az évtizedek során nemigen volt szabad.
‒ A Magyar Szó egész története egyáltalán nem a szép emlékekről szól. A lap egy iszonyatos rendszerváltásban lett létrehozva, majdhogynem egy folyamatos átalakulás, egy országos átalakulás közepette vívódott önmagával, a társadalommal, vívódtak azok az emberek, akik itt dolgoztak. Korábban egy kimondottan fasiszta megszállás volt ezen a tájon, azelőtt egy viszonylag demokratikus, magyar, polgári társadalmi rend. '44-ben megérkezett a kommunizmus, a bolsevizmus, amitől szinte mindenki rettegett. Csupán annyit tudtunk róla, hogy csajkából fogunk enni, meg hogy nem lesz magántulajdon... A kommunizmus megérkezésének a karácsonyára meg kellett jelentetni az itteni magyarság napilapját, amelyet rábíztak egy rendkívül művelt, az átlagosnál jóval intelligensebb, a baloldal mellett elkötelezett, volt református papra. Az ő édesapja szintén református lelkész volt, aki fiát nyugati egyetemeken taníttatta, de az valahogyan belekeveredett a baloldaliságba. Ez az ember, a pap, lett a Slobodna Vojvodina első főszerkesztője, rendkívül sok ember álmélkodására – talán ő maga is elcsodálkozott ezen. Ettől kezdve a Magyar Szó egy folyamatos küzdelemnek volt a szócsöve. Próbált volna nem elkötelezett lenni, de hát a kommunista párt agitprop része hozta létre, olyan hozzáértő emberek, akik tudták, mi kell a propagandához. A lapot karácsonyra kellett kiadni, ezzel megnyerték az emberek bizalmát... Karácsonyra...'44 decemberében még nagyban tartott az emberek mészárlása, még csak ezután következett a megmaradt csúrogi magyarok kollektív bűnössé nyilvánítása! A zsablyaiakat kisöpörték falujukból, pár hónapra rá a mozsoriakat is. Ez volt a Magyar Szó születése, amibe a lap történetírói nem igazán mélyedtek bele – nem azért, mert nem akartak, hanem azért, mert nem mélyedhettek bele. Senki sem vállalkozott-vállalkozhatott annak a kielemzésére, hogy milyen múltú emberek kerültek a laphoz, ezt nem neheztelésként mondom – mindannyian egy állandó kényszerzubbonyban dolgoztunk ott. 12 évvel a lap indulása után kerültem oda, ott tanultam az Életet. '56-ban megpályáztam az újságírói állást, az apám kétségbeesetten rohant a temerini paphoz, Vondra Gyulához, akit ugyanez a rendszer korábban bebörtönzött. 5 és fél hold földünk volt, 9 gyerekre, mégis kulákoknak minősítettek minket, gimnazista ösztöndíjat nem kaphattam. Gimnazistaként nagyon sokat éheztem, répatermesztőkként cukrunk midig volt, otthonról hozott mákos kalácsot ettem kolbásszal, meg cukrot – más nem volt. „Ez a gyerek szamár, oda megy a kommunistákhoz? El fogják nevelni!'” panaszkodott apám kétségbeesetten a temerini plébánosnak, aki nem sokkal korábban szabadult a börtönből. Vondra Gyula ennyit mondott neki: Ha Szent Pál ma élne, ő is újságíró lenne. Megoldódott a jövőm, apám nem ellenkezett többé. '56 július elsején bekerültem a Magyar Szóba, sose voltam futballdrukker, akkoriban rendkívüli enyhülés érződött a jugoszláv– magyar viszonyban. Az '56-os forradalom előtti hetekben Belgrádban mérkőzött a két ország csapata, a szerkesztőségben ültünk, Tóth Laci sportos kollégámmal közösen hallgattuk Szepesi György sportkommentátor közvetítését. A sportrovat szerkesztője – Isten nyugosztalja – benyitott, és észrevette, hogy lelkesedünk a magyarokért. – Ugye, szarosok, hát kinek szurkolunk? – kérdezte a szerkesztő elvtárs derékra tett kézzel. Na, de ne ereszkedjünk ennyire a talaj alá, nézzük meg, hogy kik voltak akkoriban a Magyar Szó főszerkesztői: Keck Zsigmond lelkes, elkötelezett kommunistaként szerkesztette a lapot 4 éven keresztül, abban az időben, amikor a mészárlás folyt.
Tudtommal ő mentette meg a haláltól a pirosi református papot, akit már beállítottak a kivégzendők közé. Valaki a szerkesztőségben szólt neki, hogy mi történik Piroson, nem tudom, hogy Keck Zsigmond mit csinált, de a papot nem végezték ki. Legfőbb cenzora a Rehák László volt, agitpropos teljhatalmú főnök, az első betűtől az utolsóig átnézett minden cikket. Róla azt mesélték, hogy politikai karrierjét Csókán kezdte '45-ben, amikor egy népgyűlésen saját édesapjáról beszélve kijelentette, hogy „az ilyen elemeket, mint amilyen a kikindai népnyúzó dr. Rehák László, az első villanypóznára kell felhúzni”. Persze, hogy ilyen rémségek hallatán mindenki nagyon vigyázott arra, hogy mit beszél. Körül voltunk véve besúgókkal, Rehákot is ellenőrizték, '56-ban, Ranković bukása után a belügytől a kezébe kapta a besúgói jelentéseket – álmélkodott, hogy a legjobb barátainak hitt munkatársai jelentettek róla naponta. '56-ban, '57-ben a Magyar Szónak volt 60– 70 ösztöndíjasa, mi is tudtuk, hogy közöttünk kik azok, akik figyelnek és besúgnak bennünket. Ez végig így volt. '82-ben, anélkül, hogy szóltam volna bárkinek is, megpályáztam egy nemzetközi újságírói ösztöndíjat, 15 napos svédországi utazást. A titkárnőnktől kértem, hogy a hivatalos postával küldjék el a dokumentumokat Svédországba. Egy idő után visszaírtak nekem, hogy miért nem küldöm a pályázatot? Nem küldték el...
Ezt a lapot azért hozták létre, hogy a titói propagandát erősítse, aki ezzel szembeszállt, az arról koldult. Többek között maga Keck Zsigmond is, később Rehák is.
A főszerkesztők sorában Rehákot Vébel Lajos, szabadelvű kommunista követte, mindig azt mondta: Ami jó, azt meg kell írni. Ehhez tartotta magát, egy ideig ment is neki, de a vége csak az lett, hogy ő sem távozott békességesen, leváltották. Egy példátlan eset is van a Magyar Szó főszerkesztőinek történetében; az országban csupán egy olyan eset volt, amikor a kollektíva elzavarta a főszerkesztőjét. Népszavazást tartottunk, és a nyakunkra ültetett, közutálatnak örvendő főszerkesztőt leváltottuk. Egy másik alkalommal ez nem sikerült, hiába szavazott a munkaközösség 90 százaléka a főszerkesztő ellen, mégis poszton maradt. Utána természetesen jött a megtorlás, az apró, kis bosszúk, azt hittem, nem fogok megmaradni a Magyar Szóban. Addigra azonban már változott annyit a világ, hogy nem rúgtak ki. Ezek után következett Kalapis Zoltán, egy rendkívül népszerű, művelt, okos ember, ő sem úgy hagyta el a posztot, hogy letelt volna a mandátuma, na meg Vukovics Géza is korábban távozott. Vukovics Géza átlátott a kommunista szitán, édesapja az áldozatok között volt, ezt nagyon kevesen tudtuk róla. Őt ezzel mindig lehetett zsarolni, mint ahogy mindig mindenkor mindenkit megzsaroltak, ha nem viselkedett úgy, ahogy kellett. Ebbe néhányan bele is haltak, gondoljunk csak Sziveri János sorsára. Nem vagyok nagy irodalmár, de Sziverit faltam, nem értettem, hogy meri csinálni, hogy mer így írni? Magamat bátor embernek tartottam, de azt, amit ő csinált, én nem csináltam. Ezt az embert leváltották az Új Symposion főszerkesztői tisztségéről, és találtak helyette egy olyant, aki beült a helyére, és megmagyarázta, hogy Sziveri mégiscsak egy áruló. Ma washingtoni tudósítónk. Az élet az ilyen, sokakat nem akarok megnevezni, amit én a Magyar Szóban átéltem, az ebből állt.
A Magyar Szó története a kisebbség folytonos harcát is tükrözi. Nagyon sokan belebuktak ebbe a harcba, olyan emberek tűntek el körülünk, mint amilyen Berta Mátyás. A legjobb fordító volt, máról holnapra el kellett tűnnie, mert kiderült róla, hogy ő egy buzgó, vallásos, istenhívő ember. Hasonló sors jutott Huszár Zoltán horgosi embernek is vagy Vicei Károlynak, hogy ne soroljam. Állandóan voltak külső és belső botrányok. Amikor megjelent a viccfórum, Bada István volt a szerkesztő, de a háttérben Hornyik Miklós, Dudás Károly és mások álltak. Elképesztő gúnyiratok jelentek meg a vezetőinkről, évekig nyomoztak, hogy ki írta ezeket. Hát Hornyik Miklós írt, aki egy kicsit is ért a stilisztikához, megállapíthatta. A Magyar Szó 70 éves történetének ezekről a dolgokról is szólnia kellene.
Nagyon látványos enyhülés következett be Csorba Zoltán főszerkesztésének idején, Sebestyén Imre lett a helyettese. Akkor döntött úgy a szerkesztőbizottság, hogy a '44-es dolgot is fel kell tárni. A Magyar Szó elsőként foglalkozott nyilvánosan ezzel az üggyel, noha korábban is voltak kísérletek, mint amilyen Burány Nándor újságírónk '68-ban megjelent, Összeroppanás című könyve volt. Néhány évvel később Illés Sándor írt a temerini vérengzésről, ezek mind botrányok voltak. Burány Nándornak nagy szerencséje volt, hogy nem nyírták ki, a '44-es dolgot egyszerűen nem volt szabad firtatni!
A Magyar Szóban voltak ugyan olyanok, akik megpróbáltak ellenállni, renitenskedők, nem kevesen, de mindig elrendezték őket. Egy alkalommal, május 25-én, Tito elvtárs születésnapján megjelentettünk egy külön kiadványt, címlapján pedig egy ordenáré, primitív, rendkívül nívótlan képet. Nem tudom már, mit ábrázolt, de nagyon szégyelltem. Kalapis Zoltán csendesen megjegyezte: Hát azért gondolni kell arra is, hogy ez megmarad. Hatalmas pártbotrány kavarodott belőle, hónapokon keresztül arról folyt a vita a pártüléseken, hogyKalapis Zoltánbecsmérelte a Titóról szóló kiadványt, és hogy ki okolható a gyalázásért? Végül senkit sem büntettek meg komolyabban, noha mindenki bele volt keverve a botrányba. Egy másik alkalommal a Zsidó és a Temerini utca kereszteződésénél kellett bevárnom Tito elvtárs karavánját – meg kellett néznem, és írnom az őt váró tömeg viselkedéséről. Írtam is erről egy sarkos jegyzetet az első oldalra, megjelent, de a nevemen kívül mindent megváltoztattak benne – nem volt eléggé lelkes. Panaszkodtam Lovas Istvánnak, mire ő azt mondta: Marci, nem árt, ha a neved alatt ilyen cikk jelenik meg! Ilyen világban éltünk, küzdeni kellett. Nagyon sok becsületes, tehetséges ember volt közöttünk, képzett, olvasott emberek sokasága, művészek, olyanok, akik a világból sokkal többet láttak, mint amennyit megírhattak abban az időben. De voltak köztünk, bizony árulók is. Mindannyiunkat megkörnyékeztek, engem is behívtak a belügybe. A klubban állandóan egy magyarul jól tudó, de nem szívesen beszélő belügyes posztolt, ott, ahol ittak, veszekedtek is, jó információkat szerezhetett. Hivatásos, házi besúgó volt, közülünk neki jelentettek kisebb-nagyobb kedvezményekért. Vigyáztunk is, hogy mit beszélünk.
Nem csak áldozat voltam, amikor a tanyákat számolták fel vidékünkön, lelkes riportokat írtam arról, hogy ez milyen áldásos dolog. Arról volt szó, hogy a tanyai ember sokkal önállóbb a falusi vagy városi embernél, az államtól függetlenek, nehezen ellenőrizhetők voltak.
Gyönyörű dolgok is voltak, mint amilyen a Kilátó létrejötte – szabadgondolkodású emberek vitafóruma, művészek, irodalmárok bemutatkozó lapja. De amikor komolyra fordult, onnan is elmozdították a nem megfelelően viselkedőket. A Magyar Szó a Jugoszláv Kommunista Párt sajtóeszköze volt, független nem lehetett egészen a kommunista rezsim bukásáig. Sokan azt hitték, hogy szabadok vagyunk, és amikor a magyarországi újságírókkal hasonlítottuk össze magunkat, valóban szabadoknak tűntünk. Sajnálatos, hogy ma, amikor nincsenek házi belügyesek, a Magyar Szó mégis csupán egy pártnak a szolgálatában áll. Ez viszont már a mi dolgunk, nem egy belgrádi belügyminiszter, vagy a titkosrendőrség rendelte ezt el, másként is csinálhatnánk, másként kellene csinálnunk. Csakugyan.
