Világlap voltunk

Bálint Pityu bácsi mindvégig abban a meggyőződésben élt, hogy nem fog szerepelni nyugdíjasainkkal készített interjúsorozatunkban. Annál is inkább, mert nem ismeri el azt a tényt, hogy a Magyar Szóban „történelemszámba” megy, ugyanis két hasábon továbbra is rendszeresen megjelennek külpolitikai esszéi. Tulajdonképpen életben tartja a valamikori, Egy hét a világpolitikában című rovatot, szombatonként jelentkezik.

– Régebben az volt az elképzelés, hogy hetente összefoglaljuk a külpolitikai történéseket. Mára azonban megváltozott az olvasók státusa, a Magyar Szótól függetlenül tájékozódnak, a híreket nem innen kapják. Mindenki megnéz legalább egy híradót naponta, a heti összefoglaló értelmét veszti. Ehelyett kiveszek egy témát, amelyet megpróbálok úgy prezentálni, hogy abból az olvasó többletet kapjon, új nézőpontra leljen. Ha sikerül elgondolkodtatni az olvasót, akkor megéri az írás. Ez nem mindig jön be, de mindig ezzel a szándékkal írok. Emellett lehet klasszikus hírmagyarázatokat is összeállítani, ezekre is szükség van, szerencsére a Magyar Szóban ismét vannak ilyenek, amióta Szabó József dolgozik a külpolitikán – magyarázta.

Bálint István büszke arra, hogy része annak a Magyar Szónak, amelyik világlap volt valamikor.

– A szó szoros értelmében világlap voltunk, a Kárpát-medence legjobb magyar napilapjaként emlegettek bennünket, érdekesek voltunk, ezt a helyzet tette lehetővé – nálunk nagyobb szabadság volt, mint máshol, nyitottabbak lehettünk Európa felé, mint mások. Van egy Iván Károly nevű barátom, a Magyar Szocialista Pártban, majd a Határon Túli Magyarok Hivatalában volt sajtófelelős, ő mesélte, hogy annak idején a pesti fiatalok kijártak a Nyugatira (akkoriban még erre a pályaudvarra futott be az Újvidékről érkező vonat), hozták neki a mi Magyar Szónkat. A mi újságunknak a magyarországi rendszerváltásban is jutott némi szerep, a vasfüggöny lebontásának 15. évfordulójára meghívót kaptam az országházi ünnepségre, elismerték, hogy egy olyan csatornát képeztünk, amely hozzájárult a hangulatnak, a légkörnek, a magyarországi magyarok lelkivilágának a megformálásához. A Magyar Szónak nem volt egyszerű kiharcolnia ezt a státust. Amikor a laphoz kerültem, mindössze 4 oldalas volt, sőt alig egy-két év múlva jött egy borzalmas korszak, amikor egy lapon jelentünk meg papírhiány miatt. A Tájékoztatási Iroda ’48-as határozata utáni megszorítás szörnyű volt, mindaddig, ameddig az országnak nem sikerült nyitnia Nyugat felé. Nagyon nehéz volt ebből a minimális Magyar Szóból eljutni egy tényleges világlapig. 1950, amikor dolgozni kezdtem, még a jegyrendszer korszaka volt. A Duna utcában kaptuk az ebédet meg a vacsorát jegyre, de ha nem hoztam volna hazulról is ennivalót, éheztem volna. A végrehajtó tanács épületével szembeni sarkon volt a szerkesztőség, mi, fiatalok a negyedik emeleten laktunk, tömegszállásunkat nyomortanyának neveztük. Nagy önfeláldozás, jó káderek kellettek a felfejlődéshez, kellett egy Vébel és még sok minden más is!

Annak idején a külügyben kötelező volt a briefing, így az újságírók sokkal gyakrabban találkoztak egymással, mint manapság. A külpolitikusoknak minden héten meg kellett jelenniük Belgrádban a heti tájékoztatón, a nagykövetek hazajöttek látogatóba, ismertették velünk a jugoszláv álláspontot a külügyi témákkal kapcsolatban. A jó lapcsinálás receptje Vébel Lajos főszerkesztőtől származik, ő így fogalmazta meg: Kell egy erős belpolitika, amely mindent tud, ráadásul még befolyásolja is a politika alakulását.

A Magyar Szó teljesítette ezt a kritériumot, a Csorba Pista a legapróbb pletykákig tudta, hogy mi történik itt, a fehér házban, állandó tudósítónk volt Belgrádban, benne voltunk az országos belpolitikában is. Kell egy erős külpolitika, a nemzetközi közvélemény elsősorban a külpolitika alapján ítél meg egy országot, az olvasók jelentős része ez alapján ítéli meg a lapot. Abban a korszakban majdnem minden nagykövetségre bejártam. Az akkori vízumrendszer rákényszerített bennünket arra, hogy tartsuk a kapcsolatokat, így sokkal könnyebben utazhattunk. A magyar nagykövetségen hetente megjelentem, a keletnémetektől kaptam egy repülőjegyet Conakryba, a lengyelek meghívtak a fogadásukra. Miniszterelnökökkel voltam tegező viszonyban, Horn Gyula is itt kezdte a karrierjét sajtóattaséként, összebarátkoztunk, és később sem felejtett el…

Az erős külpolitikai rovat tehát meghatározó szerepet tölt be abban, hogy miként ítélnek meg egy lapot a világban.

A jó lap készítésének harmadik követelménye az, hogy a Julis néni elolvashassa, mi történik a szomszéd utcában. A Magyar Szónak ennek eredményeként jelentek meg a vidéki kiadványai. A Vébelnek sikerült mindhárom követelményt teljesítenie, ezért lehetett a Magyar Szó, amely korábban egy szürke közlöny volt, nagy oldalszámú, sokkiadványú világlap. A mai újságíróknak nem kell rosszul érezniük magukat, irigykedniük, nem arról van szó, hogy nekünk sikerült, nekik meg nem. Az, hogy a Magyar Szó világlappá válhatott, csak kisebb részben az újságírók érdeme, ez mindenekelőtt a „helyzetből” kifolyólag történhetett meg. Más volt magának az országnak a helyzete a külpolitikában, Tito szervezte az el nem kötelezettek mozgalmát, fontos szerepünk volt. Bárhol megjelentünk, rögtön tudták: Tito, Tito! Elismertek bennünket, volt tekintélyünk és külpolitikánk is. Országunk most csak lavíroz, próbálunk igazodni, alkalmazkodni… A lap helyzete is más volt, az 1974-es alkotmány kimondta: 7 hivatalos nyelv van, tettek ugyan különbségeket a nemzetek és nemzetiségek nyelvei között, mondjuk, a törvényeket csak az öt nemzet nyelvén dolgozták ki és fogadták el, a nemzetiségek nyelveire csak lefordították. Ezt csináltuk mi is 1980-tól a Szövetségi Végrehajtó Tanács magyar fordítószolgálatában, ahonnan nyugdíjba mentem. Kikötöttem, csak akkor megyek át ide dolgozni, ha a Magyar Szóban megtarthatom a két hasábomat, ehhez még mindig ragaszkodom, függetlenül a főszerkesztőtől. Ezt azért mesélem, hogy érzékeltessem a hivatalos álláspontot a magyar nyelv iránt, ami a lap számára egyben azt is jelentette, hogy az újságírók minden valamirevaló eseményen ott lehettek. A 7 nyelvterületet képviselni kellett! Így a Magyar Szó sokszor eljutott oda is, ahova csak egy horvát meg egy szerb lap juthatott el, nagyobb, tekintélyesebb lapok lemaradtak. Helyet kaptunk mindegyik titói utazáson, egy Magyar Szó-snak ott kellett lennie, kiváltságos helyzetbe kerültünk. Persze a többi lap sem maradt le semmiről, ők a hiányukat, azt, hogy nem utazhattak velünk, állandó külföldi tudósítókkal pótolták. Mitja Ribičić miniszterelnökkel Moszkvában voltam így, Mirko Tepavac külügyminiszterrel is sokat utazhattam… Tehát, amit elértünk, nem pusztán egyéni érdem, nem csináltunk csodákat. És volt pénzünk. A Vébel idejében a városban az orvosok után a Magyar Szó újságírói kerestek legjobban. A fordítószolgálatban 1500 dollárt kerestem, a nyugdíjam az elejében mégis 2000 márka volt, mert az akkori nyugdíjtörvény szerint a legjobb tíz évet vették figyelembe, az pedig a Vébel ideje volt. Nyilvánvaló, hogy másképpen viszonyulsz a munkához, ha megfizetnek érte. Akkoriban megváltoztak a munkaszokásaink, nyugodtan bent voltunk a szerkesztőségben egész nap, nem voltak anyagi gondjaink, és úgy éreztük, hogy meg vagyunk becsülve.

Azokban az időkben rengeteget fordítottunk, most a Magyar Szó arra törekszik, hogy szinte semmit se fordítson. A Gimpel a külpolitikát ma már szerkeszti, fontosság szerint rakosgatja, összekombinálja, kiegészíti a híreket. Ez így jobb, mert az újságíró szerepe előtérbe kerül, a fordítás helyett előnyösebb az ilyenfajta szerkesztés. A mai külpolitikai szerkesztők internetről pásztáznak, hozzákombinálnak, több eredetiség kerül a lapba. Tehát több forrásból állítják össze a hírt, a külpolitikai hírrovat többé nem fordításokból tevődik össze. A Gimpel most mindent maga csinál.

A Magyar Szó most már túl van a nehezén. Fölnőtt egy új nemzedék, tucatnyi, de lehet, hogy húsznál is több tehetséges újságíróval, átvészelte azt a korszakot, amikor kiesett egy egész generáció. Ha ma is meglenne a „helyzet”, ők is „csodát” tudnának csinálni.

A Magyar Szóban az erős külpolitikai rovat egy hosszú történelmi folyamat eredményeként alakult ki. Az elnemkötelezettség nagy előnyt jelentett, a kapuk rögtön megnyíltak előttünk. Egyik külpolitikai sikeremnek tartom azt, hogy az egyik interjúmat átvette a TASS szovjet hírügynökség – adtak egy hírt, és röviden átmesélték a beszélgetést.

Ez az interjú Conakryban készült, Amilcar Cabral szabadságharcossal, azért adott nekem interjút, mert a mozgalmuk Conakry mellett felállított táborát Jugoszlávia pénzelte. A nagykövetünk elvitt hozzá, minden további nélkül megadta az interjút. Szenzáció volt, mert korábban senki sem beszélgetett vele, azért vette át a TASS is. Egy-két évre rá kinyírták szegényt… Külföldön mindig úgy fogadtak bennünket, mint nagy lapnak az újságíróit. A Vébel-korszakban bevezettük azt, hogy átvettük a szerb lapok külföldi tudósításait, megállapodásunk volt a Borbával meg a Politikával. Vébel eleinte valahogy nem tudta elhinni, hogy mi is képesek vagyunk megcsinálni ugyanazt, amit az ő újságíróik. Én akkoriban már járkáltam külföldön magánszervezésben, voltam Velencében, Budapesten pár hónapot, Párizsban… Franciaországban Lovas Pista nagybácsijától kaptam frankot, amit itt dinárban fizettem meg nekik. A Magyar Szónak volt ugyan pénze, dinárja, de nehéz volt devizához jutni. Végül sikerült rábeszélnem Vébelt, hogy küldjön el Genfbe, az UNCTAD gazdasági segélyszervezet alakuló közgyűlésére, elintéztem, hogy a Piszár svájci öccsénél lakhassak. Csináltam is interjúkat, beszéltem a kambodzsai miniszterekkel, találkoztam Che Guevarával, ott voltam mellette. Számomra mindez élmény volt, de szégyelltem, hogy nem jelentkezhettem a lapomnak telefonon, hanem levelekben kellett küldenem a jelentéseket. Vébel ugyanis nem egyezett bele a telefonos diktálásba, nem hitte el, hogy tapasztalat nélkül is képes lennék ilyesmire… Miután kiverekedtem a Vébelnél, a helsinki záróokmány aláírására úgy jutottam el, hogy JAT-repülőjegyet vettünk dinárért Stockholmig, tudtam, hogy innen indul valamilyen busz északra, onnan komphajó át, Finnországba, ahonnan van busz Helsinkibe. Igazi kaland volt, de másképp nem lehetett – nem volt annyi pénzünk, hogy dollárban fizessünk repülőjegyet Helsinkiig. Minden fontos nemzetközi eseményen ott voltunk, választásokra, még a pártkongresszusokra is eljártunk Franciaországba, Lengyelországba… Volt egy állandó pesti tudósítónk is, formálisan talán még mindig megvan. Ezenkívül működött a cseregyerekrendszer is, néhány magyarországi, egy pozsonyi és egy bukaresti laptól jöttek csereújságírók, aztán meg mi mentünk oda két hétre. Majdnem mindegyik magyarországi szerkesztőségben volt egy-két ember, aki dolgozott nekünk – zömmel ők töltötték meg a 4. külpolitikai oldalunkat, tárcáikkal. Akkoriban jól fizetett a lap, nem úgy, mint most, egy-egy ilyen tárcáért annyit kaptak, amennyiből elmehettek nyaralni. Én is tudósítottam magyarországi lapokat, az ő honoráriumukból vittem a feleségemet nyaralni a Balatonra. Mindenki szívesen dolgozott. Csak 29 évig voltam Magyar Szó-s, az a korszak annyira bennem maradt, hogy most a rémálmaimban az van, hogy lapzártakor a 4-es oldal üres, és nem tudok mit betenni. Amikor meg szépet álmodok, akkor mindig utazok. Az utazásaimról mindvégig kellemes emlékeim maradtak. A külpolitikai újságírás teljesen kielégített, pályafutásommal elégedett vagyok. Nagyjából elértem mindazt, amit ezen a pályán elérhettem. A szerkesztőségemtől Életműdíjat, a vállalattól ezüst fokozatú Munka Érdemrendet, a magyar újságíró-szövetségtől Aranytollat kaptam. A szövetségi állam a népért tett szolgálatomért díjazott, a néphősökön kívül ez a legmagasabb rangú, magyarnak adott titói jugoszláv kitüntetés. A politikusok kaptak csak Testvériség-Egység Érdemrendet, ez volt csak egy fokkal magasabb – hallottuk Bálint Pityu bácsitól. Azt is elmondta, hogy még most is szívesen utazik, igaz, egyre nehezebben – inkább újságot olvasna. Mégis az idén már négyszer járt külföldön, kísérte a magyarországi választásokat, ahonnan tudósította a Családi Kör hetilapot. Volt Mórahalmon áztatni a csontjait két hétig, az idén végre eljutott Erdélybe is, egy kirándulás keretében. Korábban többször is járt már Romániában, Bukarestben, de Erdélyben még sohasem – hiányérzete volt. Az európai országok közül csak Norvégiában és Albániában nem járt, a kis országok közül Andorra és Ciprus maradtak ki. Nemrégiben ismét volt Magyarországon, Veszprémben, a Magyar Regionális Tudományi Társaság értekezletén, az idén tervben van még egy lausanne-i látogatás is – a svájci városban Pityu bácsi lánya lakik.