A Napjaink politikai-közéleti magazinműsor első adását 1985. január 7-én láthatták a vajdasági nézők, azóta 1478-at készítettek belőle. Ezekben legalább tizenötezer vendéget, riportalanyt szólaltattak meg, Buda Hajnalka szerkesztővel a kezdetekről, a műsor jelentőségéről, kihívásokról beszélgettünk...
Az indulásnál milyen célt tűztek ki, három évtized távlatából ebből mi valósult meg?
Buda Hajnalka (Fotó: Ótos András)
– A célkitűzéseket az akkori főszerkesztő és a Napjaink akkori szerkesztője határozták meg, heti news-magazinként képzelték el. A riportok, mellékletek és a stúdióvendégek feladata az volt, hogy megvilágítsák a dolgok hátterét, már akkor arra buzdították a fiatalabb és az idősebb munkatársakat is, hogy oknyomozó újságírással foglalkozzanak. Ez a célkitűzés már akkor megvalósult, és továbbra is él. Hála Istennek, most is olyan, fiatal újságírógárda toborozódott itt össze, amelyik hajlandó feltáró, oknyomozó újságírással foglalkozni. Az eredeti céloktól tehát nem tántorított el bennünket senki és semmi, noha volt olyan időszak, amikor sok vád érte az Újvidéki Televíziót, vele együtt a magyar szerkesztőséget is. A háborús időkben azt állították, hogy sarkítjuk a valóságot, de azt mondom, hogy mi még akkor sem épültünk bele abba a rezsimtámogató rendszerbe, amelyikbe a testvérszerkesztőségünknek – sajnos – be kellet épülnie. Mi a háborúk alatt is voltunk néhány olyan jeles eseményen, amelyek nemhogy ellenzékiek voltak, hanem homlokegyenest ellentmondtak az akkori, belgrádi és újvidéki tévék műsorpolitikájának. Na de ilyen, ünnepi alkalmakkor nem ezt kell feszegetni, inkább arról kellene beszélni, hogy a Napjaink mindig sokrétű volt. Hírmagazinként indult, akkoriban a magyar szerkesztőségben megszűntek a különféle, ún. lassú járatú műsorok, még az ifjúsági műsor is a tárca- és dokumentumműsorok szerkesztőségébe került. Két-három évig csupán a Napjaink jelentkezett hetente, nemcsak politikai és gazdasági témákat foglalt magában, hanem kultúrpolitikai és sporttémákat is. Ha jól emlékszem, utána elsőként jelent meg a Jelenlét vagy Körkép című művelődési magazinunk, három évvel később pedig, ugyancsak január 7-én megindult a Halló, TV! családi magazin. Ekkor kezdtek kialakulni a különféle, úgymond profilműsorok, egyedül a Barázda maradt meg tisztán mezőgazdasági faluműsornak. A Napjaink többször felölelte az agrárpolitikai témákat is, elmondhatom, hogy mindvégig olyan személyiségeket szólaltattunk meg, akik hasznos információval, világos állásponttal, megszívlelendő véleményekkel tudtak szolgálni a nézőknek. Itt jelent meg Kertész Mihály is, akit jómagam kaptam mikrofonvégre a Vojvodina sport- és üzletközpont előtt egy tiltakozáson, magyarul szóltam hozzá, de nem volt hajlandó ezen a nyelven beszélni. Néhány szó erejéig, tört magyarsággal mégis elmondta, hogy ő magyar, de mivel itt szerbek vannak, szerbül kell beszélni. Persze ez így bekerült a műsorba, úgyhogy a néző mindig levonhatta magának a következtetést.
Egy magazinműsor mindig a ház büszkesége. Így gondolja ezt a Napjaink vonatkozásában is?
– Bizony így van, ezt a nézettségi mutató is bizonyítja. Kezemben tartom a legutóbbi Napjaink nézettségi adatait, noha ez az ún. people meter, azaz a nézettségmérő berendezés nem mindig pontos, mert nem tudjuk, hogy Vajdaság-szerte hol vannak elhelyezve a mérőműszerek. Most is nagyon jó volt a nézettsége a műsornak, voltak 20 perces periódusok, amelyek során elértük a 100 százalékot. Abban a húsz percben mindenki, akinél mérőműszert szereltek be, a Napjaink műsort nézte. Egyébként a két-három évvel ezelőtti felmérések szerint a Híradó a legnézettebb műsorunk, csaknem 80 százalékos, ezt követik fej-fej mellett a Barázda, a Napjaink és a Halló, TV! 75–78 százalékkal. A visszajelzések szerint most is kb. ez a helyzet. Igen, a Napjaink a szerkesztőség büszkesége!
Ha ki kellene emelni egy nagy sikerű adást, melyik lenne az?
– Kezdetektől nemcsak szem- és fültanúja voltam a Napjaink születésének, hanem mint fiatal munkatárs, részese is. Néhány adást ki is emelnék. A legérdekesebbek azok, amelyek révén eljutunk a nézőinkhez – helyszíni közvetítések bizonyos városokból, falvakból. Az indulás utáni nyáron egy grandiózus műsort készítettünk Palicson.
Pillanatkép a szerkesztőség életéből (Fotó: Ótos András)
A hangmérnöki autó a miénk volt, a zágrábiak kölcsön adták az egyik közvetítő kocsijukat, a belgrádi tévétől a világosítást kaptuk. Kétórás Napjaink volt, politika, kultúra, szórakoztatás – minden benne volt. A tapasztalt újságírók mellett rengeteg fiatal munkatársat is bevontak, az akkori főszerkesztő, Kovács László szerkesztette. Ott voltak Korpa Béla, Németh Árpád és Bódis Gábor is, emlékszem, hogy mikrohullámú vevővel kapcsolódtam be a palicsi Építőtáborból. Mögöttem volt nagyjából 50 brigádtag, akik közül megszólaltattam egyeseket, még énekeltek is. A sétányon Zvonko Bogdan élőben énekelt, tamburazenekar kíséretében, a Női strandon színielőadás-részletet adtak elő. Ristić és Nada Koktović akkoriban menők voltak a szabadkai színházban, most arról nem beszélünk, hogy miként tették tönkre... Politikusok is eljöttek szép számban, akkor nyílt meg a Lujza-villában a játékbarlang, még Goran Milić is ott volt, aki Las Vegas-i tapasztalatait osztotta meg a nézőkkel. Milić valamikor a szombati híradót vezette a belgrádi tévében, majd Szarajevóban dolgozott a Yutelnek, most az Al Jazeera munkatársa. Számomra mindez hatalmas élmény volt, a közvetítésben legalább 200-an részt vettünk.
Az egyik Napjainkat a zombori kaszinóból sugároztuk, kollégáim, Bágyi Ribár Renáta, Vojvodity Ágnes, Zakinszky-Toma Viktória, Orovec Kriszta és Rózsa Anikó készítették. Ez már a fiatalabb generáció, itt is több oldalról kellett összehangolni a dolgokat. Amikor közvetítő kocsival megyünk valahova, mindig tömeges a személyzet, legalább 40-en, 50-en vagyunk a terepen. A legutóbbi, jubiláris Napjaink annyiból volt összetett, hogy öt újságíró, öt szerkesztő, egyben műsorvezető hívott vendégeket, szinte minden területről, helyszíni kapcsolások is voltak, hiszen most már tudósítóstúdióink is vannak Szabadkán és Nagybecskereken. Kameránk volt Bácsföldváron is egy családnál, mindezt össze kellett hangolni, azt hiszem, jól sikerült, a nézők gratuláltak, a Facebook visszajelzésekből ítélve tetszett nekik. Joggal lehetünk büszkék erre a műsorra is, kollégáim korrekt, és igen hasznos műsorokat készítenek, az elmúlt évtizedekben jómagam 30–40 Napjainkat szerkesztettem. Azok az emberek, akik híradókat szerkesztenek, általában Napjainkat is készítenek. Most már kicsit mindenesek vagyunk, mindig a létszámcsökkentés van az emberek szeme előtt, korszerűsödött a technológia, talán legjobb lenne, ha one-band-man módon járkálnánk terepre. Az összetett, a filmes- és újságírói szabályoknak megfelelő, színvonalas riportok érdekében azonban a teljes stáb kivonulása szükséges, rendezőstől.
A Napjaink indulásakor almás műsornak is nevezték a nézők. Az alma talán a legfontosabb gyümölcsünk, ez szimbólum volt?
– Igen, akkor is már azt mondtuk, hogy „a tudás almájába mindannyian szeretnénk beleharapni, hogy eljussunk a magvakig – a magvas dolgokig”. Érdekesség, hogy az Újvidéki Televíziónak akkoriban még nem volt korszerű, animációs technológiája, emlékszem, hogy producerünk, Ádám Mirko és az akkori rendező, Ivan Obrenov Szarajevóba mentek elkészíteni az almás főcímet, a Jump című zeneszám szólt alatta – akkoriban persze még nem volt ekkora felhajtás a szerzői jogok körül. Nagyon sokáig hétfőn esténként a piros alma gurult be, aztán volt egy akciónk, hogy a kék, vibráló háttér helyett az alma vibráljon kék színben, jelezve az elektronika korszakát. A piros almából kék alma lett. Most egészen más a főcím, egy naptár lapozása, valahol mindig kilyukad a hétfőre... Ezt már a mi dizájnereink készítették, sok hozzáértő emberünk van itt a tévében.
Nagyszerű jubileumi műsort láthattunk. Azt nyilatkozta, tele volt kihívásokkal. Szereti a kihívásokat?
– Imádom a kihívásokat! Csak az élő műsorokat szeretem, látom, hogy a külföldi tévéken nagyon sok helyen azt mondják, hogy „live”, holott felvett műsorról van szó. Tehát nem élő-egyenesben sugározzák. A hazai színtéren is nagyon kevés az élő közvetítés, nálunk ez bevett szokás, a többi kisebbségi kollégák is készítenek hasonló, vagy a Jó estét, Vajdaság!-hoz hasonló, szórakoztató műsorokat. A szerb kollégák úgyszintén. Az élő adásban van a legnagyobb kihívás. Ám nem olyankor, amikor valakivel fél órát beszélgetek élőben, hanem amikor legalább annyi ember van a stúdióban, mint legutóbb, amikor mindig oda kell figyelni, és az adrenalinszint mindig a maximumon van. Így sokat nyújthatunk a nézőnek, és a vendég is észreveszi a helyzetet, kihívásként élik meg. Beilleszkednek, szinte versenyt futnak önmagukkal és a többi vendéggel – igyekszenek jobbak lenni a többieknél, kevesebb szóval, egészen frappánsan mondják el mondanivalójukat. Ez, ugye nem mindig kötelező. Mi állandóan 0.30-ban meg 1-ben beszélünk, azaz fél és egy percekben gondolkodunk, nagy eredmény, ha a vendég nem szószátyár, hanem mondanivalója koncíz. Sokszor megkérdik: egy percet kell beszélni? Egy perc 12 gépelt sor, sokunk fejében egy kis stopperóra van beültetve, pontosan felmérjük, hogy mikor kell illedelmesen megköszönni a beszélgetést. Így elkerüljük, hogy „szétfolyjon” a műsor, tarthatjuk magunkat az előzőleg megbeszéltekhez, és az adásból „bombát” kerekíthetünk.
Kik indították, és kik készítik most a műsort, szerkezete és tartalma mennyire változott meg az elmúlt 30 év alatt?
– A műsor ötletgazdája az akkori főszerkesztő, Kovács László, valamint az egyik vezető szerkesztőnk, Korpa Béla, aki korábban a Világunk című műsort szerkesztette. Korpa Béla akkoriban azt mondta, hogy már kicsit elunta azt a formát, valami újat szeretett volna. Csatlakoztak hozzájuk Németh Árpád és Bódis Gábor, ők voltak akkor a Napjaink csúcsgárdája. Rácz József is készített Napjainkat, nagyon sajnálom, hogy a régi gárdából többen már nincsenek köztünk. Jött a fiatalítás, egy újabb csapat, Renáta és Ági is társultak a Napjainkhoz. Most már egy egészen új gárda is készíti a műsort: mellettük van Zakinszky-Toma Viktória, hat-hét éve Rózsa Anikó is, akárcsak Szakács Áron – ő talán a legfiatalabb, és az egyedüli férfi. Kitűnő segítőtársaink a két producer, Cvernyek Anikó és Surányi Zoltán, valamint két rendezőnk, Basnec Iván és Kabók Roland.
Célkitűzéseink ugyanazok. Persze, körülöttünk változott a világ, változott a műsor, a technológia és a hozzáállásunk is. A Napjaink kezdetekor nem volt Facebook, nem volt internet, írógépeken írtuk a szövegeket, lexikonokból olvastunk hozzá. Most sokkal gyorsabban hozzájutunk a hírforrásokhoz, gyorsabban tudunk magunknak beszélgetőpartnert, stúdióvendéget találni. Régebben, ha valaki nem ült a vezetékes telefon mellett, hiába próbálkoztunk azzal, hogy meghívjuk a műsorba. Az alapelképzelés tehát nem változott, a körülmények viszont igen. A Napjaink is változott, és mi is vele együtt – hála Istennek! Csak azt mondhatom, hogy ha ilyen hozzáállással haladunk tovább, és ha a fiatal kollégák alkotókészsége és ereje nem lankad, a Napjaink megmaradhat talán kultikus műsorként.
