A múlt héten, egy igen hosszúra sikeredett éjszakai kiruccanás vége felé, egyik cimborámmal a számunkra éppen aktuális kérdéskörről folytattunk eszmecserét. A járás-nősülés-házasságkötés „problémakörről” folyt a beszélgetés. A párbeszéd apropójául az akkor még csak közelgő Valentin-nap, avagy a szerelmesek napja szolgált.
Egyikünk foggal-körömmel ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy nincs mit tenni, egyszer csak meg kell nősülni, családot kell alapítani, hiszen ez a dolgok rendje. Másikunk pont az ellenkezőjét vallotta: nősülni csak akkor kell, ha tényleg úgy érzi az ember, hogy készen áll rá, vagy ha kényszerítik.
Végül abban maradtunk: ha át is küzdöttük magunkat a házasság ellen, illetve érdekében szóló elvi kérdések rengetegén, bizony marad egy anyagi vonzata is a dolognak, amelyben már az eszméknek és a bölcselkedésnek nem sok helye marad.
Tény és való, manapság felénk csökken a házasságkötések száma. Egyrészt, ha tisztában vagyunk a szerbiai polgárok pénzügyi helyzetével, nem is okoz nagy meglepetést ez a jelenség. Ezt figyelembe véve, talán jogos is a fiatalok tiltakozása, amikor a nősülésről vagy férjhezmenetelről kérdezik őket. Az országban hatalmas méreteket ölt a munkanélküliség, a legtöbb képzett fiatal gyakorlatilag jövőkép nélkül ballag el rendszeres jelleggel a munkaközvetítőbe, csak azért, hogy közöljék vele: hiába jött. Persze, ha már előzőleg nem pakolta össze csomagját és lépett le külföldre, hogy olyan munkát végezzen, amelynek semmi köze középiskolai vagy egyetemi végzettségéhez. A magasan képzett fiatalokra sajnos nem igazán tartanak igényt a tekintélyes állami intézményekben sem, ahol nem a patinás egyetemi okmány a nyerő, hanem a káder-szakértelem helyett a nepotizmusra és a pártkönyvecskére helyezik a hangsúlyt a munkaadók.
Egy ilyen közegben, ahol két – lecsökkentett – nyugdíjból él egy hat-hét tagú család, nagyapával, nagyanyával, állástalan szülőkkel és szintén munkanélküli gyerekeikkel, nem biztos, hogy a fiatal pont a nősülést tartja a legoptimálisabb következő lépésnek az élet lépcsőjén. Hogy is tarthatná, amikor még azzal is tisztában van, hogy egy átlagfizetés (amelynek összege mellesleg lecsökkentése után nagyobb lett mint előtte volt) sem elég arra, hogy szűkösen bevásároljon belőle egy kis család. Még statisztikailag sem, és ezt még az állam is elismeri!
Viszont, ha a másik végét veszi górcső alá az ember, akkor is elmondhatja: a házasság intézménye már közel sem olyan fontos Európában és Nyugaton, mint mondjuk nyolcvan vagy száz éve.
Az amerikai Országos Család- és Házasságkutató Központ idevágó 2013-as adatai szerint, a házasságkötések száma a hetvenes években kezdett el csökkenni, a szexuális forradalom után, és a folyamat azóta is tart. Míg 1950-ben ezer férjezetlen nőre 90,2 frigy jutott, addig ma csak 31,1. Hasonlóan, a statisztika azt is megmutatta, hogy aki egyszer elvált, az többször nem köt házasságot, nem úgy, mint régen. Európában is érezhető egy ilyen irányú tendencia. A legtöbb pár, mielőtt összekötné életét, összeköltözik, sőt, sok esetben előbb lesz gyermekük, minthogy hivatalosan összeházasodjanak.
Több forrás is arról beszél, hogy a mai társadalmi viszonyok egyszerűen nem kedveznek a házasság intézményének. Egyrészt, az emberek többsége rohanó életmódot él, folyamatosan hajtja őket a teljesítménykényszer. Ugyanúgy, a fiatalabb generációknak már szinte az agyába ivódott a „dobd el és vegyél újat” fogyasztói szemlélet, amely homlokegyenest szemben áll a megpecsételt, sírig tartó kapcsolattal. Persze, tovább rontják a helyzetet a rossz kimenetelű házasságok és válások is, amelyek sok esetben elriasztják az amúgy nősülni vagy férjhez menni vágyó fiatalt.
Ha már itt tartunk, nemcsak a házasság intézménye került válságba, hanem egyesek szerint, maga a párkapcsolat, tehát a „járás” is nehéz időket él. Elég talán csak meglátogatni néhány közösségi oldalt.
Tény, a világháló rengeteg előnnyel és lehetőséggel kecsegtet, azonban néhány buktatóval is szolgál a mai fiataloknak, ha nem vigyáznak.
Egyrészt, a közösségi oldalakon tapasztalható megfelelési kényszer is hordozhat veszélyeket. Az ismerősök fényképeiből, megjegyzéseiből és egyéb aktivitásából a külvilágnak úgy tűnik, hogy az éppen aktuális pár „turbékol” mint a galambok, holott, azt csak nagyon kevesen tudják, hogy mennyire van szó mély szerelemről, vagy csak arról, hogy a fiatal párt valami virtuális feltűnési mánia hajtja, vagy egy sohasem létezett, harmonikus párkapcsolati idill illúzióját szeretnék mindenáron megteremteni, amelyben elsősorban csak ők szeretnének meggyőződéssel hinni.
Ez esetben további komplikációkat okozhat az is, hogy a még facér ismerősök is mindenáron meg akarnak felelni a „trendeknek” ezért maguk is kétségbeesetten párt kezdenek keresni. Tételezzük fel, hogy ez sikerül is. Az első két hónapig el is hiszi az új pár, hogy márpedig ez szerelem (olyan filmszerű). A világhálón az ő esetükben is úgy tűnik a külső szemlélőnek, hogy feszítővassal sem lehet őket lefejteni egymásról. Végül, pár hónap után kiderül, hogy leginkább a párkapcsolat gondolatába zúgtak bele mindketten, nem pedig egymásba.
Egy idevágó médiakutatás eredményei ugyanakkor arról árulkodnak, hogy az internet, mint potenciális párkeresési csatorna, akár hasznára is válhat az embernek, ha tudatosan „keres” rajta. Mint ahogy Dormán Emese kutató írja az összegzésben: „A háló természetesen nem helyettesíti azon személyes tényezőket, amelyek vonzalmat váltanak ki, de annak szükséges előfeltétele: nem a vonzalom kialakulásához, hanem a találkozáshoz segít hozzá”.
Végül, mások számára talán pont a megpecsételt frigy jelenti az egyetlen sziklaszilárd pontot ebben a kiszámíthatatlan helyzetben. A másik korlátlan bizalma, közelsége, gyengédsége egyeseknek erőt adhat, hogy tovább húzzák az igát, hogy bátrabban merjenek a jövőre gondolni, hogy a kedvezőtlen események és hírek közepette is képesek legyenek (némi) optimizmussal kezelni a mindennapokat. Az ember társas lény, kapcsolatra éhes teremtmény, akinek szüksége van mások közelségére. Az viszont kétségtelen, hogy egy igaz, sírig tartó szerelemhez nem kell közösségi weboldal, állami pecsét vagy éppen papi áldás. Amelyek pedig eleve „kárhozatra” ítéltettek, azokon egyik sem fog segíteni.
