A kisebb testvér

Ebben a közszolgálati média is ludas.

– Kulturális és vallási igénytelenségről beszélhetünk. Azon néha meg is botránkozok, hogy egy gimnazista milyen kis  tudással rendelkezik. A szóval szembeni felelőtlenségről is szólnunk kell. Ma szóözön van és nincs felelősség. Nem érezzük a szavak súlyát. Egy szóval tönkre is tehetünk valakit és fel is emelhetünk. Vallási szempontból is megfigyelhető, hogy kiürítünk szavakat, elhagyjuk a dolgok mély tartalmát és nevetségessé tesszük azokat. Gondoljunk csak a karácsonyainkra. Éppen csak megkezdődik az advent és teli vannak a városok karácsonyi díszekkel, vásárokkal. A vásárok fontosabbá válnak, mint a lényeg. Jézus születésnapját ünnepeljük, ilyenkor ott van a jászol mellett a csengő, az angyalka, az elektronikus kütyü, csak az újszülött hiányzik, ő nincs benne.  Egy kiüresített ünneppel állunk szemben.

Ez a fényes tarkaság próbára teszi az embert, pedig az ember vágyódik az elcsendesedésre, az intimitásra. Ez a fogyasztói gépezet bedarálja, hétköznapi vértanúvá teszi. Mi a véleménye erről?

– Ezt nevezhetjük próbatételnek, de vértanúságnak nem, mert a vértanúsághoz a hitből fakadó tudatos halálvállalás kell. Az ember mai kiüresedéséhez az is hozzájárult, hogy megszűnt a családi intimitás, nincs mellettem ember, akivel bensőségesen el tudok beszélgetni, vagy akár kártyázni. Mély emberi vágyunk, hogy együtt legyünk és ezt mégsem tudjuk kielégíteni. A külső színjáték nem tudja a belső igényt kielégíteni.

Miként tudja az egyház megerősíteni a család, semmivel sem helyettesíthető szerepét? Hogyan tud az egyház a család krízisén segíteni?

– A család nem lenne család, ha nem lenne krízisben. Ha nincs készség bennem, hogy áldozatot vállaljak, vagy  megváltoztassam magam, hanem bedőlök annak a médiából csorgó buzdításnak, hogy: Te vagy a fontos, ne törődj mással! – akkor nincs meg még a közös út keresése, hanem a családon belül is mindenki a sajátját járja. A helyzet ma ezt diktálja. A krízis másik forrása, hogy mindenki mindenáron sikerélményhez akar jutni. Az a meggyőződés, hogy például a karácsony esetében csak külső látható dolgokkal tudok sikerélményt szerezni. Veszek egy nagy fenyőfát, feldíszítem, alárakom az ajándékokat, felteszem a Mennyből az angyalt, imádkozni már nem tudunk és kész. Megvan a mennyiség a belső meg hiányzik. Üresen ünnepelünk. Már nem szép a karácsony.  Arra kellene törekednünk, hogy valamilyen új tartalmat adjunk a közösségnek. Fontosnak tartom, hogy legalább adventban legyenek naponta elmélkedések a misékben is. Nálunk ez máskor is szokás. A rorátékban ne csak énekeljünk, és átéljük a fölkelő nap misztikumát, amelyet a pogányságból vettünk át, hanem a mélyebb üzenetére is rádöbbenjünk. A mi fő eszközünk a szó, az ige hirdetése, mellyel, bizonyíthatóan hatást lehet gyakorolni az emberekre.

Elegendő-e csak a szószékről hirdetni az igét?

Véletlenül sem. Az csak az eszközök és lehetőségek egyike. Meglepődve tapasztaltam, hogy amikor bemutatnak valakinek, akkor azzal kezdik, hogy a lurkó házaknak vagyok a felelőse. Elgondolkoztam, hogy akkor ez mit is jelent. Azok a hívők, akiknek én papja vagyok, érdekesmód ezt teszik első helyre. Foglalkoztatott, hogy akkor mit is kell tennem, hogy elsősorban a papot, a szerzetest lássák bennem. Lehet, hogy nem működök úgy, ahogy kellene, lehet, hogy nem vittem eléggé bele az evangéliumot a mindennapi életbe.

Lehet, hogy ez a feladata.

– Igen, néha ezzel is próbálom menteni magam. Amikor katonai szolgálatom alatt kiszöktem a kaszárnyából, hogy meglátogathassam a rendi elöljárómat, akkor ő a következőket mondta: – Nekünk ferenceseknek az dolgunk, hogy foltok legyünk az egyház szakadt ruháján. Nincs előre meghatározott küldetésünk, hanem ott vagyunk, ahol a szükség mutatja. Én ilyen folt vagyok. Hogy most jó helyre kerültem-e? Azt a Jóisten fogja eldönteni. A szándékom jó volt, bár a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva.

Kihasználja-e az egyház azt a lehetőséget, amit  a jelenlegi helyzet kínál? Megvigyázza-e a templomot és az iskolát?

– Nehéz általánosítani. Amikor a lurkóházakba bekerült gyermekek családjait meglátogattam, rá kellett jönnöm, hogy mi akiknek küldetése van, mi sem jutunk el segítőként a társadalom szélére. Mintha nem a realitásban élnénk. Amikor a dreai tapasztalataimról számoltam be itteni híveimnek, az volt az első kérdésük, hogy hol van az a Drea. Nem akarták elhinni, hogy a híres, bácskai zsíros földek közepén ilyen szegénység is létezik. Az egyház nem tud mindenhova eljutni, de, ki kell hangsúlyozni, hogy a plébániai karitász nem működik megfelelően, pedig ez egyik fontos feladata lenne, ugyan úgy, mint a liturgia. A diakonia, liturgia, koinonia és martyria egybe tartozik. Ezek a plébánia alap pillérei. Ha hiányzik a karitász, a szeretetmunka, akkor már csak három lába van a széknek. Böjte Csaba mondja, és én is megerősíthetem, hogy minden emberben ott van a szeretetnek a szikrája, csak ki kell csiholnunk belőle. Az igazi koldulás az, amikor másokért koldulsz és nem magadért. Kötelességed figyelmeztetni embertársadat, hogy adakozzon, ha módjában áll.

Beszéljünk a Domus Pacis közösségi házról is.

– Az eredeti célom az volt, hogy a nyugodt elcsendesedést tegyünk lehetővé azoknak, akik igénylik ezt. Erre ebben a rohanó világban nagy szükség van. Szereti az ember a csendet, de fél is csendtől. A csend egy kétélű kard. A csendben előjönnek a sötét árnyak is, amelyeket a rohanó világban magunkba gyömöszöltünk, lenyeltünk és elnyomtunk. Szükségünk van arra, hogy találkozzunk önmagunkkal.

És a mai fiatalok?

– Az ember test, lélek, szellem. Ennek is szüksége van táplálékra.  Az ifjú közösség építésében oda kell figyelni, hogy a szellem és a lélek fejlődése ne szenvedjen kárt.  Tudásból kapnak eleget, de önismeretből, emberségből keveset.

Advent van. Mivel biztathatjuk embertársainkat?

– Óvakodnunk kell attól, hogy ne üres igéretekkel menjünk az ünnep elé. Szerintem az élet befogadása nem valósulhat meg ott, ahol nem fogadják be az Istent. Karácsony arról is szól, hogy befogadtam-e, megszületett-e bennem az Isten. Az európai ember nem az élet miatt szüli gyermekeit, hanem azért, hogy haszna legyen belőle, hogy öregkorára legyen, aki ápolja. Hol vannak a gyerekek? Ez egy alapvető kérdés, különösen ma, amikor arról hallunk, hogy sok gyermek születik a mohamedán világban és ez veszélyezteti az európai kereszténységet.  Mi egy olyan vallásnak a hirdetői vagyunk, amely arról szól, hogy az Isten gyermekké lett. És mi nem hiszünk a gyermekben. Üres a jászol.