Árok Ferenc, ahogyan szerintem az egy sportújságíró esetében logikus is, teljesen véletlenül került a laphoz, hogy azután, sikerekben gazdag fociedzői pályafutása mellett, teljes életre elkötelezze magát a hírlapírás iránt. Amit a szakmában elért, nehéz tárgyilagosan értékelni, de a Vajdasági Újságíró Szövetség érdemesnek találta arra, hogy hagyományos díjával, az Aranytollal tüntesse ki. Ebből az alkalomból Árok a szakmánkról és vele kapcsolatos egyéni meglátásairól mondta el tapasztalatait és véleményét.
Ki a hibás azért, hogy újságíró lettél?
– Úgy kezdődött az egész, hogy az újvidéki Branko Radičević általános iskolában tornatanárként dolgoztam. Mivel nem volt tornatermünk, a vásári csarnokba jártunk focizni. Nos, ott óriási üvegfalak voltak, s hogy, hogy nem, az egyiket a labdával betörtük. Az iskolának kellett volna kifizetni, de nem volt pénzük. Felajánlottam, hogy szervezek a vásáron egy kispályás focitornát, s amit a csapatok részvételi díjként befizetnek, abból helyrehozzuk a kárt. Elfogadták, s összejött annyi pénz, hogy még védőhálókat is vehettünk. A következő évben a csapatok kérték tőlem, legyen megint torna. Megcsináltam, s mivel nem tudtam, mit kezdjek a befolyó pénzzel, felajánlottam a labdarúgó alszövetségben, hogy vegyék át a tornát, és rendszeresen szervezzék. Ebből lett a Dnevnik kispályás tornája, én meg azt gondoltam, hogy jó lenne, ha a magyar olvasók is értesülnének róla, s behoztam az eredményeket a szerkesztőségbe. A következő nyáron egészen véletlenül ott nyaraltam, ahol Piszár Jóska, a sportrovat szerkesztője is, s a strandon, labdázás közben vetődött fel az újságíráskodásom kérdése. A feleségem jó ötletnek tartotta, hisz ő a Dnevnikben már újságíró volt, mert szerinte egyforma szakmával a magánélet bizonyos dolgait könnyebben elintézhetnék. Szóval, az asszony meglökött az újságírás felé.
Előny volt egyszerre edzőnek és újságírónak lenni?
– Valóban az volt, mert edzőként pontosan tudtam, hogy a fociban mi, hogyan és miért történik, és mit hogyan kell látni. Szerintem hiába tud valaki nagyon jól írni, ha nem tudja, mi történik az öltözőben, mi a játékosok követelése a klub iránt és fordítva. Nekem ez mind adva volt, tudomásom volt mindarról, amihez más nem juthatott elég közel. Egyszóval, nagy előny volt.
Mit vártál a sportújságírástól, s mit tapasztaltál a szerkesztőségben?
– Nem tudtam semmit sem, és nem is vártam semmit. Láttam, hogyan mennek a dolgok, ki hogyan teszi a maga dolgát, s eleinte tartózkodó voltam, mert egy újvidéki sportújságíró révén kellemetlen tapasztalataim voltak. Bizonyos fokig rossz szemmel néztem a sportújságírásra, mert az az illető, amit csak lehetett, mindent melléírt, olyat csinált általában, amit profi és erkölcsös ember nem tesz. Nézve a mai fociújságírást, a klubok iránt elkötelezett újságírókat, megállapíthatom, hogy az illető jóval a kor előtt járt.
Milyen volt akkor sportújságírónak lenni a Magyar Szóban?
– Előkelő volt, ahogyan megbecsültek bennünket. Mindenki szeretett velünk beszélgetni, azt óhajtotta, hogy róla és arról írjunk, amit ő csinál. Érthető, hisz más idők voltak azok, a nagy példányszám sokat számított. Igenis jelentett a neved, ha a Magyar Szó újságírója voltál, szinte mindenütt felnéztek rád.
Amikor 1980-ban Ausztráliába mentél hosszú időre, nem hiányzott az újságírás?
– A klubban olyan pozíciót töltöttem be, amilyet egész Ausztráliában senki. Nagy bizalmat élveztem, a szó szoros értemében mindenes menedzser voltam, még az anyagiakkal is én foglalkoztam. Rettenetes hosszú munkanapjaim voltak. Néhány hónap után a klub bevétele jelentősen megnövekedett. Nemcsak a jobb eredményeink miatt, hanem mert arra is gondot fordítottam, mennyi pénz jön be, és hova folyik el. Akkor, talán most is, a nyerőgépek jelentették a fő jövedelmi forrást. Reggelente vödrökben hordták be a pénzt, s a vödrök, ugye, lyukasak tudnak lenni. Amikor én ellenőriztem, többé nem volt lyukas. Világos, a sajtóval is kapcsolatban voltam. Nem volt nehéz, mert tudtam, mi kell nekik. Szóltak, hogy nincs témájuk, én meg ontottam a mesét. Idővel már viccelődtek, hogy mondjak hozzá egy jó címet is, hogy azzal se legyen gondjuk. Nagyon jó bejáratom volt a lapokhoz és a tévékhez, és szó szerint tudtam irányítani a klub sajtóügyeit. Nekik is jó volt, mert egy sportújságíró általában nem nagyon szeret bunkó edzőkel beszélgetni.
Neked mi a sportújságírás lényege?
– A lényeg, hogy az olvasó megtudja, hogy mi történik a sportban. A mi, miért és hogyan tudatában a sportszerető olvasó már nem csak egy őrjöngő szurkoló. Tehát ha valami olvashatót letesz az ember a szerkesztő asztalára, annak legyen mindenféle hitele. Ezzel szemben a mai sportújságírás jórészt kétségbeejtő, és nem más, mint az emberek uszítása egymásra. A sport szerintem a szebb és jobb élet képe lenne, ha nem, mint manapság a függőségről, hanem a sportszerűségről szólna.
Menyire volt fontos neked a visszajelzés?
– Mindig fontos volt. Én először is Gaál László és a lektorok kritikájára adtam. Tőlük tanultam, bár szerettem mindig másként írni. Mindig kellett egy kis élcelődés, hogy kicsit aláhúzzak valakinek, hogy az én legyek. Nem tetszett a szürkeség ötlete, hogy csak odadobjam a szerkesztőnek az igénytelen írást, és nyugodt lélekkel menjek tovább.
