1918 októberében világossá vált, hogy Magyarország nem nyerheti meg a négy éven át tartó, milliók életét kioltó háborút. A szaloniki frontot áttörve az antant csapatok feltartózhatatlanul közeledtek Magyarország déli végeihez. Óbecsén ekkorra általános lett a zűrzavar: október végén már nem működtek a közhivatalok, a szerb katonaság megérkezéséig interregnum állt be, ráadásul szeptemberben és októberben a spanyolnátha is szedte az áldozatait. A nehéz helyzetet tovább fokozták az Óbecse környékére érkező, a Monarchia hadseregéből dezertált és bandákba tömörülő, a kivégzésük végrehajtása elől bujkáló katonaszökevények (az ún. zöldkáderek), akik éjjelente fosztogattak, gyilkoltak. Az Óbecse és Vidéke hetilap beszámolói szerint többször is hajtóvadászatot indítottak ellenük, és az összetűzésekben több alkalommal csendőrök is áldozatul estek. 1918. november 1-jén, a Monarchia fegyveres erőinek a kapitulációja után a tisztek és a katonák letették a fegyvert és szétszéledtek. Az új hatalom „szabadság” jelszava alatt azonban ekkor már a társadalom más rétegei is igyekeztek elégtételt venni az éveken át tartó nyomorúságukért, a többnyire a legszegényebbek közül kikerülő csoportok rablással, fosztogatással kívántak bosszút állni a gazdagabb polgárokon. A közbiztonság később sem javult. a Keleti Újság értesülései szerint 1919 májusában két nagybecskereki személyt, akik kukoricavásárlás végett érkeztek Óbecsére, rablók gyilkoltak meg, testüket a csatornába dobták, és 200 000 koronát loptak el tőlük.
A lakosság a rend megőrzése érdekében ideiglenes hatalmi szerveket hozott létre, megalakult a Községi Nemzeti Tanács egyenlő számú szerb és magyar taggal, majd létrejött a Katonai Tanács és a nemzetőrség. A nemzeti érdek védelme érdekében megalakult a Szerb Népbizottság is. A Községi Nemzeti Tanács november 5-étől statáriumot hirdetett, elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, bezáratta a kocsmákat, kijárási tilalom lépett életbe és a rablásért, gyújtogatásért azonnali golyó általi halál járt. A nemzetőrségnek csak lassan sikerült helyreállítania a rendet.
A szerb királyi hadsereg 1918. november 15-én vonult be Óbecsére. Miután elterjedt a hír, hogy a katonaság déltájban érkezik, a polgárok tömegesen vonultak a vasútállomáshoz, hogy hangos ujjongással várják be őket. A vonat délután háromkor futott be az állomásra, és a katonák Milan Vasiljević őrnagy és Svetislav Cvetković alhadnagy vezetésével a központ felé vették az irányt, ahol dr. Milan Popović, az Egyházi Bizottság elnöke mondott ünnepi beszédet. A katonákat a központi szállodában, az iskolákban, a tanítólakásokban és a katolikus zárdában szállásolták el, a beteg francia és szerb katonákat pedig ideiglenes katonai kórházban ápolták 1919. február végéig.
Óbecsén az átmeneti szervként kinevezett, a szerbek javára 85–15%-os etnikai arányú Népbizottság 1919. március 27-én ült össze először, ekkor született határozat arról, hogy ezentúl két nyelven készülnek a jegyzőkönyvek, és a résztvevők is mindkét nyelvet használhatják az üléseken. (A kétnyelvűség gyakorlata 1920-ig maradt meg.) Pontosan három hónappal később, 1919. június 27-én „közérdekre” hivatkozva szentesítették a zavaros időszakban történt elbocsátásokat. A rengeteg adminisztrációs munkát csak óriási csúszásokkal tudta teljesíteni az új vezetőség, ugyanis alig maradt olyan hivatalnok, aki tudott szerbül, a szerbek között viszont kevés volt a képzett és tapasztalt tisztviselő.
Július 26-án Sándor szerb trónörökös átutazóban ellátogatott az ekkor még jogilag Magyarországhoz tartozó Óbecsére is, ahol – mint az a későbbi hercegi köszönő leiratból kiderül – „szívélyes és impozáns” fogadtatásban részesült. Ezzel a látogatással a trónörökös szimbolikusan már el is foglalta a megszállt területeket, de Magyarország a trianoni békeszerződés aláírásáig továbbra is gyakorolni akarta a hatalmat a Délvidéken: először a szerbek által követelt hűségeskü megtagadására utasította a tisztviselőket, majd nem sokkal azután, hogy többségük ezt megtette és október elsején a hivatal elhagyására kényszerült, a Friedrich-kormány „látszólagos beilleszkedést” javasolt.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1919. december 5-i nyilatkozatával csatlakozott a Saint Germain-i kisebbségvédelmi szerződéshez, de Belgrád az optálási jog lejártáig (1922. július 26-ig) megtiltotta a magyarok politikai és kulturális szervezkedését, és nem gyakorolhatták választási jogukat sem. Óbecsén az 1920 szeptemberében elkészült választói névjegyzékben kizárólag szerbek szerepeltek.
Az optánsok zöme 1919-ig Magyarországra távozott, a többieknek viszont még 1922-ben is több hetet kellett várniuk bevagonírozva, rossz körülmények között a költözésre. Miközben a magyar szellemi és gazdasági elitet az optálás apasztotta és birtokelkobzás sújtotta, a magyarság szegényei az optálás miatt maradtak ki az agrárreform földosztásából. A szerb önkéntesekkel ellentétben persze a magyar katonák sem kaptak földet, de legalább egy szerény hadi nyugdíj járt nekik.
Az SZHSZ Királyság az oktatási intézményeket is saját hatáskörbe vonta. Óbecsén 1918-ig csak egyházi és községi fenntartású iskolák voltak, de a szerb elemi iskolai törvény csak csak állami és magániskolákat ismert el. Az egyházi iskolákat 1920 novemberében haszonbérleti szerződéssel vonta ellenőrzése alá a szerb kormányzat, így az állam lett az oktatási intézmények fenntartója: meghatározhatta a tanári kar összetételét, hűségesküt követelt tőlük, megtiltotta nekik a magyar történelem tanítását és két éven belül kiegészítő vizsgára kötelezte őket államnyelvből. A határidő közeledtével Óbecse magyar nemzetiségű tanárai országos mozgalmat indítottak a vizsgák elhalasztására, ennek hatására a belügyminiszter a határidőt 1923 szeptemberéig meghosszabbította.
Megváltoztak a városi szimbólumokis. A főtéren ekkortájt egy Szentháromság-szobor, egy katolikus kereszt, egy pravoszláv feszület és egy Fájdalmas Mária-szobor állt. A főtér átrendezéséről már a trianoni döntés előtt, 1919. június 27-én tárgyalt az új városi vezetés, végül az 1906-ban felállított Szentháromság-szobor, a katolikus kereszt és az 1910-ben felavatott Fájdalmas Mária szobra 1923-ban a belvárosi Nagyboldogasszony római katolikus plébániatemplom kertjébe került. A pravoszláv kereszt a képviselő-testület felszólítása ellenére is a helyén maradt, a város előkelőségeinek minden igyekezete ellenére viszont a nagy ínség miatt csak 1924 decemberében kapott a főtéren az ideiglenes helyett egy végső emlékművet a 1921-ben elhunyt Péter király.
A 19. század utolsó évtizedére Óbecse utcái is nevet kaptak, ebben az időszakban még a természetes utcanévadás dominált, leginkább népi, földrajzi vagy foglalkozásra, státuszra utaló neveket adtak (Iskola út. Kórház utca, Zárda utca, Malom utca, Mező utca, Szélső utca, Bara utca. Völgy utca, Úri utca, Molnár utca stb.). Történelmi személyiségről ekkor még csak a főtér (Szent István tér) lett elnevezve, de már az első világháború közepén elkezdődött a utcanevek politikai célokra való felhasználása, így lett Ferenc József út, gróf Tisza István út és Vilmos Császár út is Óbecsén. Ezt a gyakorlatot országszerte a háború után emelte magas szinte az új óbecsei hatalom, amely 1919. június 27-én döntött az utcanévadásokról, és kizárólag a szerb történelem nagyjairól és a délszláv, illetve szerb érdekeket nemzetközi szinten képviselő személyekről neveztek el utcákat, tereket – így lett a főtér Karađorđe tér. A városba érkező idegen a közterek megnevezéseiből joggal hihette azt, hogy egy homogén szerb településre érkezett, pedig a háborút megelőző utolsó, 1910-es népszámlálás adatai szerint Óbecse lakosságának összlétszáma 19 372 volt, ebből 12 488 magyar és 6582 szerb nemzetiségű. A hatalom valósága és a magyar lakosság által megélt valóság közötti különbség lenyomatát a korabeli Tiszavidék és a Sztáribecseji Járás című lapok hirdetéseiben megjelenő régi és új utcanevek őrizték meg az utókornak.
