„– Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
Mai társadalmunk tagjai az emberiség történelmének legmagányosabb lényei. Hiába „szűntek meg” a távolságok a technikai vívmányoknak köszönhetően, eltávolodtunk egymástól, és mostanában egyre több depressziós emberrel futunk össze az utcán vagy a kasszánál sorakozva. Valahogy elfelejtettük megszelídíteni egymást, vagy csak ebben a rohanó világban lettünk hozzá túl lusták? Esetleg a bizalmunk tűnt el? Miről is kellene szólniuk az igazi barátságoknak? A kölcsönös elfogadásról és az alá- vagy fölérendelt szerepek nem létéről. Az előítéletektől mentes beszélgetésekről, melyeknek nem feltétele az egyforma hobbi, nemi, nyelvi, vallási, politikai, nemzeti vagy más hovatartozás. Minden olyan dologról szól, ami idegenek között kínossá válna. Mint például a csend, ami abban a pillanatban uralkodik el, amikor feleslegessé válnak a szavak, hisz egyforma gondolatok fogalmazódnak meg és érzések zajlanak le mindkét félben.
Dolgozni kell azon, hogy ez létrejöjjön. Elsősorban önmagunkon, hisz közömbösségnek itt nincs helye. Titkaink, félelmeink, álmaink, vágyaink megosztását csupán kevés emberrel tehetjük meg, és ehhez nem elég bejelölni valakit a Facebookon vagy egy like-ot nyomni a profil képére.
Gyermekkorban a legkönnyebb barátságokat kötni, igaz azokat a barátokat nem mi választjuk magunknak, hanem a szüleink, akik mások szüleivel járnak össze. Barátkozunk a szomszédságunkban élő gyerekekkel, az ovis társainkkal, vagy éppen a néptánccsoportos tagokkal. A szerencsések ezeket a kapcsolatokat megszakítás nélkül, felnőtt vagy öreg korukig tudják ápolni, ám sok esetben érhetnek bennünket sérelmek már az általános iskolában és a középiskolában is, ami miatt falakat kezdhetünk építeni magunk köré és elkezdődhet bennünk az elhatárolódás folyamata. Fiatal felnőtt korban már óvatosabban válogatjuk meg bizalmi barátainkat, nem mondunk el mindent mindenkinek magunkról. Az idő haladtával munkát szerzünk, ismerkedünk, a haverok és ismerősök száma pedig egyre gyarapodik, de ezen kapcsolatok közül kevésből alakulnak ki mélyebb kötelékek, habár olykor ott találunk igazi barátokra, ahol nem is gondolnánk.
Egy magyarországi kutatás szerint nemünk is meghatározhatja hány igaz barátunk van. Ezen statisztika alapján a megkérdezett nők huszonöt százaléka azt vallotta, nincs egy olyan barátja sem, akinek baj esetén számíthatna a támogatására. A férfiak esetében viszont ez az arány jóval kevesebb volt. A szakértők ezt a női hiúsággal, a pletykára való hajlammal és az irigységgel magyarázták. Érdekes az a megállapítás is, hogy a férfiak közötti barátság sokkal szilárdabb, mert fontosabb szerepet töltenek be egymás életében, amit sokszor a nő iránt érzett szerelem sem helyettesíthet. A nők egymás között hajlamosabbak valamilyen dominancia harcot vívni, küllemükkel versengeni egymással. Nem kimondott szavak segítségével, hanem inkább csak finom utalásokkal vagy gesztusokkal, amiktől a másik fél rosszul érezheti magát és így megkérdőjeleződhet benne az igazi barátság megléte. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a férfiaknál nincs versengés, ami kevésbé lenne felszínes a fent felsoroltaktól. Ilyen például az autóvásárlás vagy a sport. A férfiak valahogy megbocsájtóbbnak tűnnek egymással szemben, gyorsabban teszik túl magukat ezeken a dolgokon.
Az igazi baráti kapcsolatokat csak és kizárólag úgy tarthatjuk fenn, ha időről időre megerősítjük őket, és nem engedjük, hogy a mindennapi problémáink miatt mellőzzük azokat. Az amerikai Cornell Egyetem egyik kutatása szerint ha műtéten esünk át, csökkentheti fájdalmunkat, ha üzenetet kapunk barátunktól. Nem kell tehát mást tennünk, csak telefont ragadni, jó barátként viselkedni, és kimutatni szeretetünket a számunkra fontosaknak. Lehet a sok munkára, a családi gondokra, a szabad idő hiányára hivatkozni, de édesanyámat idézve cáfolnám ezeket a kifogásokat: Mindenkinek arra van szabad ideje, amire megteremti
