Sokan figyelmeztettek már arra, hogy húsz éven belül komoly konfliktusok, sőt háborúk robbanhatnak ki szomszédos országok között a vízkészletek birtoklása, és felhasználása körüli vitáik miatt. A vízbázisok szűkössége már jelenleg is komoly feszültségeket okoz a Közel-Keleten, Afrikában és másutt is.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A Nílus vize, amely a fáraók kora óta stratégiai jelentőségű Egyiptom életében, szintén államközi feszültség forrása. Egyiptom és a szomszédos Etiópia már régóta vitában áll egymással, amelynek kiváltó oka a hatalmas folyam vizének felhasználása, illetve elterelése.
A konfliktus akkor éleződött ki, amikor – Kairó sorozatos tiltakozása ellenére – Etiópia a Szudán délkeleti részével határos térségben megkezdte Afrika legnagyobb duzzasztógátjának és vízi erőművének (hivatalos nevén a Nagy Etiópiai Újjászületés Gátjának) az építését a Níluson, amely nem mellesleg a leghosszabb folyó (6695 kilométer) a világon. (Más adatok szerint az elsőség e tekintetben is a dél-amerikai Amazonas folyóóriást illeti.)
Figyelemre méltó, hogy az alapkövet nagy hírverés közepette épp három éve, 2011 áprilisában, vagyis két hónappal Hoszni Mubarak egyiptomi elnök-diktátor bukását követően tették le. Ez akár üzenet is lehetett Egyiptomnak. Valószínűleg nem csak Etiópia, hanem a térség felett őrködő nyugati hatalmak részéről is.
A 94 millió lakosú Etiópia ugyanis az elmúlt bő évtizedben felértékelődött a Nyugat szemében. Ez pedig sok mindent megváltoztatott a régióban. Az Afrika szarván fekvő, többségében keresztény lakosságú ország a Washington által 2001-ben indított terrorizmus ellenes világháborúban az Egyesült Államok egyik fő térségbeli szövetségesévé avanzsált. Erre alighanem Egyiptom is rájött már. Mindazonáltal a Níluson épülő gát továbbra is elfogadhatatlan számára.
A Szudánhoz közel, Egyiptom déli határától bő ezer kilométerre (délkeletre) épülő etiópiai műtárgy beruházási költségét 4,8 milliárd dollárra becsülik. Az Etiópiában csak Újjászületés néven emlegetett komplexum egyharmada már el is készült a folyó felső szakaszán, az elterelt Kék-Nílus új medrében. Az északnyugat-etiópiai munkálatokba már csaknem 8500 embert vontak be; az építkezés befejezése után ez lesz Afrika legnagyobb vízi erőműve. Az óriási gát átadása 2017 nyarán esedékes.
A fő kivitelező egy olasz cég, de a beruházásban kínai érdekeltség is fellelhető. A megrendelő és a kivitelező azzal számol, hogy a létesítménybe szánt tizenhat turbina egyenként legalább háromszáz (összesen 4800) megawatt áramot termel. Mások úgy tudják, hogy az erőmű összteljesítménye el fogja érni a hatezer megawattot.
Addisz-Abeba ezért azt reméli, hogy a kontinens legnagyobb vízi erőműve rengeteg, és főként elegendő áramot biztosít majd olcsón az országnak, ráadásul a rendkívüli természeti kincsnek minősülő, és az életet biztosító vízből hatalmas mennyiségeket Etiópia földjén tart.
A környező országokban nagy a kereslet az elektromos energia iránt, így a fölöslegből akár exportálni is lehetne. Az már más kérdés, hogy az áramot miként juttatnák el a Fehér- és a Kék-Nílus forrásvidékén élő fogyasztókhoz.
A térségre vonatkozó vízügyi szerződések, amelyeket még a gyarmati időkben írtak alá, a Nílus vonatkozásában teljes egészében Egyiptomnak és Szudánnak kedveztek. Etiópia ezen akar változtatni a hatalmas vízerőmű megépítésével.
Egyiptom azonban továbbra is az egykori brit birodalommal 1929-ben megkötött szerződésre hivatkozik. Eszerint egyetlen állam sem valósíthat meg olyan beruházást a Níluson, illetve a folyó partján, amely csökkentené az Egyiptomba érkező víz mennyiségét. Kairó értelmezésében vizet lopni a Nílusból, illetve Egyiptomtól nem szabad. A szerződést Gamal Abden-Nasszer (1956 júniusa és 1970 szeptembere között) egyiptomi elnök később még ki is bővítette. Ennek eredményeként Kairó minden törekvést, amely a gyarmati korban íródott dokumentum kitételeit megváltoztatná, Egyiptom elleni háborús cselekménynek minősít.
A szerződésben Egyiptom részesedését a Nílus vizéből 55,5 milliárd köbméterben határozták meg, Szudánét 18,5 milliárd köbméterben. Ezt a kitételt nemcsak Etiópia nem fogadja el, de Tanzánia, Uganda és Kenya is elutasította már. Azzal érvelnek, hogy a brit gyarmatbirodalom felbomlásával hatályát veszítette az egyezmény, amelyet szerintük egy újjal kell felváltani.
Etiópia mindent megtesz a Nílussal kapcsolatos gyarmati örökség felszámolásáért. Miközben a 85 millió lakosú Egyiptom az arab tavasz és a Mubarak-rezsim bukása után igyekszik megszilárdítani a helyzetét, s visszaszerezni regionális vezető szerepét, a Kék-Nílust elterelő Etiópia – Burundival, Kenyával, Ruandával, Tanzániával és Ugandával összefogva – kieszközölt egy új és közös vízmegosztási szerződést, amely figyelmen kívül hagyja az 1929-es egyezményt. Addisz-Abeba azzal érvel, hogy a folyó vizének több mint nyolcvan százaléka etióp területről ered. Azt ígéri, hogy az elterelés nem fogja befolyásolni a Nílus vízhozamát, s a tiltakozó és kardcsörtető Egyiptomot egy litertől sem fosztják meg.
Kairó ezt nem hiszi el, és attól tart, hogy a Nílus „megcsapolása” komoly gazdasági, szociális és egyéb problémákat okoz Egyiptomban. Az ország számára a Nílus létkérdés, hiszen a lakosság negyede a termékeny és fokozatosan fejlődő parti területeken él.
Az egyiptomi politikai vezetés nemzetbiztonsági érdeknek tartja a Nílus felett gyakorolt teljes ellenőrzést. Ezért is ragaszkodik annyira az 1929-es szerződéshez, amely a Nílus vizének kilencven százalékát Egyiptomnak adja. Kairó azzal érvel, hogy a Nílus deltájában, amely ősidők óta Egyiptom egyik legfontosabb élelmiszert termelő területe, már jelenleg is kevés a víz, mert – az etiópiai építkezés miatt – apadni kezdett a folyó vize. Kairó attól tart, hogy a gát megépülése után a Nílus már nem lesz ugyanaz a folyó, amely évezredekig táplálta Egyiptom lakosságát. Szerinte a duzzasztógát és az áramtermelő erőmű elkészülte után a Nílus vizének nagy része is ott maradna Etiópiában, ezzel pedig veszélybe kerülne Egyiptom ivóvízellátása.
Ebbe pedig Egyiptom irányítói nem hajlandóak belenyugodni. Mohamed Murszi előző egyiptomi elnök megbízatási ideje alatt (2012 június végétől 2013 július elejéig) már a végletekig feszült a helyzet a két ország között. Murszi, akit tavaly nyáron államcsínnyel buktattak meg, a rendkívül problémássá vált vízügy miatt még az Etiópia elleni katonai támadástól sem zárkózott el. A volt elnököt annak idején több politikustársa és katonai vezetője is arra buzdította, hogy engedélyezze szabotázsakciók végrehajtását, amelyekkel szerintük Etiópiát eltéríthették volna a gátépítési szándékától.
A Nílus kapcsán eddig szerencsére csak nyilatkozatháború dúlt Egyiptom és Etiópia között. A probléma rendezése érdekében azonban több egyeztetést is tartott a két ország. Sőt megállapodást is kötöttek arról, hogy tárgyalóasztalnál rendezik az egyre kellemetlenebb és veszélyesebb ügyet.
A két fél rivalizálása azonban továbbra sem ért véget. A megannyi megbeszélés ellenére Egyiptom és Etiópia még mindig nem tudott megegyezni egymással, ezért nemrég felkérték az Európai Uniót, hogy segítsen megtalálni a megoldást. A Brüsszelt közvetítői szerepre felkérő elhatározás után Nabil Fahmy egyiptomi külügyminiszter megerősítette: mindkét ország egyetért abban, hogy ideje pontot tenni az ügy végére, s kölcsönösen előnyös, illetve kedvező szerződést kötni. Megjegyezte azonban, hogy a Nílus vize Egyiptom számára „első számú nemzetbiztonsági kérdés”, s ezért Kairó „fenntartja magának a jogot, hogy különféle technikai, diplomáciai és jogi lépéseket vegyen fontolóra a gátépítés ellen”.
A vita és egyezkedések közben azonban folyamatosan épül Afrika legnagyobb vízi erőműve, Egyiptom legnagyobb bánatára.
