Emlékszünk még azokra a régi szép időkre, amikor a berágódott vízvezetéket elzáró szelepeket saját magunk cseréltük a lakásban? Lementünk az épület alagsorába a főcsaphoz, elzártuk, és negyed óra múlva már benn is volt az új, vaskereskedésben aprópénzért beszerzett szelep a falban. Régen volt, talán igaz sem volt.
A szelepcsere első lépése ma a házi tanács hivatásos, havi fizetésért „dolgozó" elnökéhez vezet, aki aláírt, lepecsételt formanyomtatványban jelzi a tervezett szelepcsere időpontját. Ezt a dokumentumot kell személyesen elvinni a vízszolgáltató közvállalat irodájába, ahol jóváhagyják a főcsap elzárását, és a szelep szakember által elvégzendő cseréjét. A leírtakból kiderül, hogy valamikori kézügyességünket és a papagájfogót ma legalább három ember helyettesíti: a házitanács hivatásos elnöke, a vizet elzáró, a terepre kiszálló, felhatalmazott szaki (közvállalati szokás szerint párban járnak) és a szelepet kicserélő melós. Ma már egyikük sem nélkülözhető a hihetetlenül komplex folyamatból, a történet világosan rámutat mai világunk működési paramétereire – mindannyiunkra égető szükség van, ugyanakkor szinte bárki helyettesíthető lenne egy marék kóccal.
