Vadon élő állatok, amelyek ragaszkodnak az emberhez? Paradoxonnak tűnhet, de valójában nem az; és most nem a galambokra gondolok, amelyek igencsak jó viszonyt ápolnak a tereken üldögélő fiatalokkal, idősekkel; még a legkisebbekkel is, akik időnként közéjük rohannak, és megzavarják frusztráltnak tűnő falatozásukat. A hattyúkra gondolok. Topolyaiként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bármikor találkozhatok velük, ha veszem magamnak a fáradtságot, és kimegyek a tópartra. Ha nem is látom őket, biztos lehetek benne, hogy fél órán belül megjelenik egy-két hattyú, magányosan vagy párban. Most még csak idősebb madarakat láthatunk, nyáron jelennek meg a fiókák, amelyek hamar megtanulják tapasztalt szüleiktől, hogy az emberek közelsége táplálékot jelent, szendvics-, kifli- vagy akár almadarabokat, amit a jó szándékú járókelők dobnak oda nekik. A minap egy magányos hattyú közelített meg, óvatosan, hatalmas kört megtéve jött egyre közelebb és közelebb, mígnem egészen közel ért hozzám, és rezzenéstelen arccal ment el mellettem, miután látta, hogy nincs a kezem ügyében semmi táplálékra hasonlító. Hm... Talán nem is ragaszkodnak hozzánk, csak akkor kellünk nekik, ha szükségük van valamire? Bárhogy is legyen, két és fél hét múlva rájuk nem lehet szavazni.
