Nem szívesen teszi az ember, de kénytelen. Ez is azon dolgok közé tartozik, amit muszáj megtenni az életben. Főleg egy férfinak. Nem szabad elmerülnie a szépségben, nem szabad gyönyörködnie a látványban, és elmerengenie némán, mozdulatlanul. Meg kell fogni a fűnyírót, bekapcsolni, és le kell nyírni a füvet a járdától az útig, egyik szomszédtól a másikig. A fákat és a virágágyásokat természetesen kikerüljük, de ugyebár az éppen virágzó százszorszépet már nem, csakúgy, mint a sárga pitypangot sem. Könyörtelenül, szépséget nem ismerve le kell tarolnunk mindent. Egy pillanatra elgondolkodhatunk azon, hogy valóban le kell-e fejeznünk minden növényt, de erőt veszünk magunkon, és egy határozott mozdulattal elkezdjük, bele a közepébe. Érezzük a frissen kaszált fű illatát. Ez egy kicsit megnyugtat bennünket. Mély levegőt veszünk, és máris mintha egy aromaterápiára fizettünk volna be. Elfelejtjük a halott virág(zat)okat, és csak a bódító illat marad, meg a tudat, hogy ma is alkottunk. Egy egyenletes gyepfelületet, amelytől rögtön a futballpályára asszociálunk.
Aztán végignézünk az egészen, és arra gondolunk, az Old Trafford gyepével is könnyen boldogulnánk.
